A hírlapíró és a halál

Közhelyszámba megy azt emlegetni, hogy a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban[1] mindig a költészet volt az uralkodó, szemben a prózával. Ha végigtekintünk e kisebbségi irodalom nyolc évtizedes történetén, megfigyelhetjük azt is, hogy – arányaiban - az anyaországi magyar nyelvű irodalomnál lényegesen hangsúlyosabb tendencia az antológiában való jelentkezés, mint ahogy azt az alábbi táblázat is igazolja.

          A(z irodalmi) közvélemény pedig hajlamos arra, hogy az egy antológiában fellépő szerzőket nemzedékként tételezze, egyfajta generációs tudatot látva bele az antológiába, amit a megközelítőleg azonos életkoron túl esetlegesen poétikai jegyekkel is alátámasztani vélnek. Így történhetett, hogy a (cseh)szlovákiai magyar irodalom története – mely összefoglaló és/tehát kanonikus érvénnyel csak a második világháború utáni időszakra nézve van feldolgozva – tulajdonképpen antológiák, nemzedékek történeteként van megírva, Görömbei András (cseh)szlovákiai magyar irodalomtörténetében[2] éppúgy, mint a legutóbb keletkezett Szeberényi Zoltán-féle, összefoglaló igénnyel fellépő irodalomtörténetben.[3]

          Azt kell hogy mondjuk, ez a fajta nemzedéki szemlélet napjainkig uralkodó a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban, pl. a Madách-díjas kritikus, Németh Zoltán második tanulmánykötetében azzal kezdi Hizsnyai Zoltán költészetéről szóló dolgozatát, hogy elhelyezi a szerzőt az Iródia-nemzedékben[4]. Ugyanő a 90-es évek (cseh)szlovákiai magyar költészetét szemlézve a Kapufa a Parnasszuson és a Nyugtalan indák c. antológiák kapcsán “paradigmaváltó” generációról beszél. Azonban egy későbbi tanulmányában, a “…a Szőrös Kő-jelenség…”[5] címűben felülírja ezt az állítását, mondván: a két antológiába (de ide vehetjük az egy évvel később megjelenő Angyalzsugor c. antológiát is) beválogatott költők[6] poétikai magatartása nem utal nemzedékiségre.[7]

          Úgy gondoljuk, ugyanez elmondható az 1993-ban kiadott Piknik a Szaharában[8] c. antológia szerzőiről is. A Kulcsár Ferenc által szerkesztett antológiában nyolc, nem “tipikusan” fiatal, többségében a harmincas éveihez közelítő, az antológia megjelenésekor már öt-hét éve publikáló szerző kapott helyet, úgy mint Czakó József, Fábián Nóra, Győry Attila, Hajdú István, Hajtman Béla, Mórocz Mária, Pálovics László, N. Tóth Anikó. A kötet megjelenését dermedt csend fogadta, a magyarországi kritika tudomást sem vett róla, Szlovákiában pedig Z. Németh István nemzedéktársi lelkendező olvasatát[9], s az azt ledorongoló Lacza-kritikát[10] leszámítva egyedül Duba Gyula méltatta őket figyelemre[11]. Sajnálatos módon ugyanez mondható el a szerzők önálló köteteiről is.

          Kötetünkben mintegy megkésett (de talán nem elkésett) értékelésként az antológia egyes szerzői pályaképének megrajzolására törekedtünk. Elemzésünkben csak azokkal a szerzőkkel foglalkozunk, akiknek sikerült eljutni legalább egy önálló novelláskötetig vagy regényig, így a tragikus módon lezárult életművű Pálovics László és a gyermekirodalom terén jeleskedő N. Tóth Anikó nem képezi tárgyát elemzéseinknek.

             Munkánk során arra törekedtünk, hogy az egyes szerzők prózapoétikájának egyedi jegyeit tárjuk fel, ugyanakkor szempontként szerepelt az is, hogy – amennyiben vannak – a mások által vélt generációs jelleg poétikai jegyeit keressük.

Ám még mielőtt a Piknik a Szaharában c. antológiában közreadott (nem ott jelentkező vagy bemutatkozó) írócsoport (nem nemzedék) egyes tagjai pályaképének megrajzolását elvégeznénk, vessünk egy pillantást a 90-es évek prózairodalmára, kitekintéssel a “magyar irodalmakra.” S e kifejezés idézőjelbe tételével visszautalnánk munkánk első lábjegyzetének megállapítására, mely szerint a regionális/nemzetiségi/kisebbségi irodalmak komparatisztikai problémájának egyik lehetséges megoldása a rendszerelvű irodalomszemlélet alkalmazása lehet, mely nem a centrum-periféria-viszony mentén konstituálódik, kiküszöbölve ezáltal a paradigmatikusnak mondható szinkedochészerű felfogás hatalmi diskurzusát.

          Azonban ezt a fajta megközelítést a ’90-es évek irodalmát feldolgozó összefoglalók jórészt mellőzni látszanak, s a kisebbségi, ill. “anyaországi” irodalmat továbbra is egymástól elkülönülő képződményként vizsgálják, erősítve azt a tudatot, melyet egzaktságra való törekvés nélkül úgy lehetne megfogalmazni, hogy ha a “szakma” különállásukban vizsgálja ezeket, akkor nyilván különállóak is. A teljesség igénye nélkül tekintsünk át néhány reprezentatívnak gondolt összefoglalót, mely e témában az utóbbi időben keletkezett.[12]

          Bengi László[13] nem kellően védhető érveléssel kezdi mérlegelő tanulmányát, melynek bevezetésében azt állítja, hogy a magyar próza 1986-os fordulata konszenzus alapján tételezhető, jóllehet az alább idézendő Mészáros Sándor – aki más nézőpontból gondolta végég