Malomhely Bős és Nyékvárkony között fekszik. Közigazgatásilag az utóbbi településhez tartozik, ismereteim szerint mindig oda tartozott, mondja Zalka Lóránt, aki a projekten belül Malomhely településtörténetével és néprajzával foglalkozott. A mai romatelep nem volt mindig romatelep. Az ott található kőházak a huszadik század elején épültek, és cselédházként funkcionáltak. A kívülről belépő egy közös konyhában találta magát, innen két „szoba” nyílt, melyben gyakran az egész nagycsalád volt kénytelen együtt élni. Sajnos, ez ma sincs másként Malomhelyen. Persze az egykori cselédlakások szűknek bizonyultak, ezért a házakhoz hozzátoldottak, de ezektől függetlenül is épültek bódék, kalyibák. Az adatközlők elmondták, az ötvenes években moziterem, büfé és tekepálya is volt a telepen, melyet ekkor már a földműves-szövetkezet állatgondozói laktak. Ennek ma nyoma sincs.
Malomhelyre 1979-ben telepítették ki Bős egyetlen cigány családját. Természetesen nem rasszista indíttatásból: ekkor kezdődött a vízi erőmű építése, és a községen kívül épült házuk a betonmonstrum útjában volt. Ma három nemzetség tizenkét családjának hatvanöt tagja és itt, harminchat nő és huszonkilenc férfi. „Munkahipotézisként a férfiágon öröklődő családokat neveztem nemzetségnek. Hosszú órák kitartó munkájának eredménye az iménti egy mondat. Órákig rajzolgattam a családfákat, mire sikerült rájönnöm, ki kinek hogyan rokona” – mondja Zalka Lóránt. A telep lakossága fiatal: a húsz év alatti korosztályt harmincnyolc fő képviseli, míg az ötven felettiekből csak öt van.
Bár ha a gyűjtők adatait összevetjük a Statisztikai Hivatal adataival, meglepő eredményt kapunk. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Nyékvárkony lakossága 2537 fő, ebből 2351 magyar, 180 szlovák, 6 egyéb, romának viszont senki sem vallottam magát. Rejtély, hogy kik lakják Malomhelyt…
„A környéken a roma lakosság nem élt letelepedett életmódot, ez az anyakönyvek vizsgálatából is kiderül. A nagyon idős adatközlők még emlékeznek rá, hogy Bős határában, a Duna partján sátoroztak 40-50 fős csoportok. Sátoros cigányoknak nevezték őket a helyi lakosok. Ezek nagy része aztán eltűnt a környékről. Egyedül a Lakatos János családja maradt itt, hat gyermekével. Lakatos János még egy nagyobb sátoros társaság vajdája volt. Fia, Lakatos István lányait aztán Kovácsok és Sztojkák fiai vették el, így alakultak ki a három nemzetség” – avat be kutatásaiba Zalka Lóránt.
Zalka próbálkozott a malomhelyi romák népdalainak összegyűjtésével is, de arra jutott, az itt élők semmit nem vettek át elődeiktől, dalaik alkalmi rögtönzések aktuális témákra. A malomhelyi cigányok lakodalmaiban már hangszeres zene sincs.
A hitvilág is ilyen (a kívülállók szerint) roncsolt formában van jelen. „Elmondták, hogy nagy nyári záporok, mennydörgések idején összebújnak, gyertyát gyújtanak, és az öregasszonyok, akik még tudják cigány nyelven a cigány imádságokat, ők mondják fennhangon.” A gettó lakásainak falait szentképek díszítik, általában több. A romák körében Szűz Mária különösen nagy tiszteletnek örvend. Körükben nagyon fontos a keresztség felvétele. Némelyik családok be sem engednek a lakásukba olyan embert, aki nincs megkeresztelve. A szülés után levő asszonyt pedig tisztátalannak tekintik, addig nem térhet vissza otthonába, míg meg nem áldotta őt a pap. A malomhelyi romák Nyékvárkonyban keresztelkednek, de Bősön temetkeznek.
