Erősödésüket látva sokszor és sokat ostoroztuk a sajnos, egyre többek mindennapi szellemi betevőjét jelentő kamuoldalakat. Ezek azok az oldalak, amelyek külsőségeiben igyekeznek úgy tenni, mint ha (komoly) sajtótermékek lennének, közben pedig vagy csak nettó ordas marhaságokat ontanak, vagy orosz propagandát csepegtetnek, vagy a kettőt együtt. Mindkét esetben mentális béresmunkáról van szó, az oroszok esetében egyértelmű a motiváció, a téveszmék terjesztői pedig simán a kattintásszámra hajtanak, reklámbevétel-hozóként tekintve a látogatóra, miként egyébként a szemantikus web korában szinte mindenki (ám ez is lehet/ne/ tisztességesen csinálni). Ma egy domaint lefoglalni körülbelül egy percig tart (telefonról), egy blogot regisztrálni legfeljebb pár perc, egy honlap is összedobható nagyon rövid idő alatt. Innentől már csak a kreativitás, és a hirdetésre fordítható keretösszeg szab határt a terjedésnek. Ebben a közegben kell a sajtó úgymond normális részének talpon maradnia, ami, most már láthatjuk, nem is olyan egyszerű, hisz a másik oldal kiinduló tézise, hogy a mainstream sajtó a nemzetközi nagytőke/zsidók/kínaiak/gyíkemberek/Szíriusz fiai (a nem kívánt törlendő, illetve a sor tetszés szerint folytatható) gatyamadzagján függ.
A sajtó átmeneti periódusban van, és itt most nem elsősorban annak médiumára gondolok, bár az is megérne egy misét. Amióta Richard M. Hoe 1843-ban megalkotta a rotációs nyomdagépet, később William Bullock előállt a rotációs gépre alkalmazható „végnélküli papír” koncepciójával, a digitális nyomdák megjelenéséig a hardver szintjén hasonló horderejű változás nem volt a nyomdaiparban. Az előállítás fizikai valóságára utaló sajtó szó lassan anakronisztikus lesz, bár jó ideig még fenn fog maradni, jelentés nélküli, kiüresedett metaforaként, amelyektől George Orwell is óvja a nyelv használóit. Ezzel együtt az alanyi jogon járó webkettőig a nyomtatott sajtó mértékadó pozícióját a rádió és a televízió ugyan valamelyest megingatta, de messze nem annyira, ahogy azt ezen eszközök piacra dobásakor valószínűsítették. A nyomtatott sajtó egyirányú elektronikus média által megácsolt koporsójába a szögeket az internetes portálok kezdték beleverni. A médiummal párhuzamosan változtak meg a médiafogyasztási szokások is. Az álló- és mozgókép lett a meghatározó, és ezek befogadási mintájára a webes olvasók jobbára nem olvassák, már csak „nézik” a szöveget. E sorok írója azt vélelmezi, ezt az írását, mely 2004 óta a 603. az Új Szó véleményoldalán, a nyomtatott kiadás olvasói tán’ még elolvassák. A neten szinte biztos, hogy csak a töredéke annak, aki rákattint. A folyamat értelemszerűen visszafordíthatatlan, így a felette való kesergés is meddő volna, a sajtónak kell alkalmazkodni. A rétegpiacok sajátos piaci jellemzőkkel leírható területén kívül, a fősodorbeli médiában, a híriparban ugyanazokért az olvasókért folyik a küzdelem, úgy, hogy egymás mellett a sokkal alacsonyabb költségvetéssel működő kamuoldalakkal is konkurálni kell. Mert bár baromságokat szerkesztőségi berkekben is le lehet írni a naponta végzett, állandó készültséget igénylő, idegfeszítő munka vadhajtásaként, de ha kifejezetten csak ez a cél, ahhoz még szerkesztőségre sincs szükség, elég egy laptop, ami a várható haszonhoz képest igencsak elenyésző nagyságrendű befektetés. Amikor bárki újságírónak mondhatja magát, az részben üdvözítően demokratikusnak tűnhet a szólamok polifóniája szempontjából – és virágozzék is minden virág –, ám a hiányzó szakmai háttérrel és a felhígulással kéz a kézben járó minőségromlás és megbízhatatlanság a sajtómunkások egész rendjére vet baljós árnyat.
Kusza, csak címeket, legfeljebb leadeket olvasó, megbízhatatlan információktól tudatosan és vé(le)tlenül egyaránt hemzsegő médiakáoszunkban talán sosem volt akkora felelőssége a minőségi, megbízható és szerkesztett tartalmakat közlőknek, mint napjainkban. Krúdy Gyula azzal kezdi A hírlapíró és a halál című, 1928-as novelláját, hogy „Széplaki Titusz hírlapírót halálra ítélte a Kaszinó igazgatósága. (…) Széplaki sértő cikket írt lapjában a Kaszinóról: ezért kellett meghalnia.” S bár ma már nincsenek szolgálaton kívüli huszárezredesek, akik végrehajtanák a Kaszinó verdiktjét, szeretnénk hinni, hogy az újságírás, a szöveg megjelenésének helyétől függetlenül még ma is valami halálosan komoly dolog.
