Kedden, az esti órákban, az Éjjel-nappal Budapest/Hal a tortán (a nem kívánt törlendő) idején, amikor már csak az újságírók nézik a parlamenti közvetítést, hetvenkilenc szavazattal bizalmat kapott Robert Fico harmadik kormánya. Szlovákia történetében először úgy, hogy a kormányfő nem volt jelen, és először a világtörténelemben úgy, hogy a Szlovák Nemzeti Párt elnökét magyar politikus helyettesítette.
A kormánykoalíciónak 81 voksa van, a gyomorműtéten átesett Andrej Danko igazoltan volt távol, Alena Bašistovát, a Sieť képviselőjét pedig megtréfálta a szavazógép: noha testi mivoltában a teremben ült, a berendezés a távollevők közé sorolta. Ezt a parlamenti falanszterben való járatlansága számlájára is írhatjuk, de az sem zárható ki, hogy az etikát is oktató egyetemi docens így próbálta oldani a Smerrel kormányzás kognitív disszonanciáját.
Azt, hogy a kormányprogramot el fogják fogadni, még múlt kedden megírtuk. Egy hétbe tellett, mire így lett, de akinek 81 képviselője van, annak általában el szokták fogadni a kormányprogramját, ehhez nincs szükség látnoki képességekre. Nagypénteki bizonyossággal rebeghetjük: beteljesedett. A kormányprogram vitája egyébként is inkább színház, mint szakpolitikai tevékenység. Mivel a kormányprogram a kormány identitásának alapdokumentuma, az ellenzéki indítványok bedolgozásának esélye minimális, főként az ellenzékkel való együttműködést erősen korlátozó koalíciós szerződés mellett, és ezzel mindkét oldal tisztában van, így ki-ki a következményeknélküliség szabadságával szónokolhatott. Talán emiatt volt, hogy látszólag a tárgyszerű, korrekcióra irányuló hozzászólásokból volt kevesebb, és sokkal több volt a személyes él. Senki sem szeret úgy focimeccset vagy krimit nézni, hogy tudja a végeredményt, de egy ilyen szituáció hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy jobban figyeljünk a folyamatra és a szereplőkre. Ezt elnézve pedig, meglepetéseket inkább a kormányoldal új pártjainál találunk. Az ellenzék hozta a kötelezőt. Igor Matovič megmozdulásai mögé random behelyettesíthető lett volna valamelyik performansza az elmúlt négy évből. A választási eredmények tükrében a politikai végét érző Daniel Lipšic igyekezett hozzáradikalizálódni partneréhez. A nemzeti helyett az Európai Parlamentet választó elnöke által magára hagyott Szabadság és Szolidaritás inkább a tárgyszerű szólamot erősítette. Kotlebáéknak a Tiso-megemlékezés mellett jobbára csak egy-egy buzizással sikerül felhívni magukra a figyelmet, Boris Kollár csapata pedig még nem jött rá, mit kellene csinálnia, miközben főnökük új legitimációt keres, hisz már nem mondhatja, hogy ő nem politikus. Újabban azt mondja, nem standard politikus, meglátjuk, ez mire lesz elég a nemzet apukájának.
A mentális struktúrák számottevő változására leginkább a Sieť és a Most-Híd háza táján került sor. Radoslav Procházka saját, korábbi ellenzéki tevékenységét is törlésjel alá helyezte azzal, amikor a kormányprogram bírálatát szokásos szájkaraténak nevezte, elfeledve, hogy korábban maga is ezt a gyakorlatot folytatta. Az pedig, mikor a Radičová-kormány – melynek maga is koalíciós képviselője volt – kormányprogramját bírálta a jelenlegi kormányprogram legitimitásának növelése céljából, az opportunizmus csimborasszója volt. A fakasokkal együtt üvöltő Joseph Fouché Ferrières-en-Brie-beli sírjában bizonyára örömkönnyeket hullajtott, hogy ilyen tehetséges követői akadnak. Az önmagát polgári pártként meghatározó Most-Hídra pedig akkora hatással volt szociáldemokrata partnere, hogy az Internacionálé lendületével szeretnék a múltat végképp eltörölni. Az SNS-es oktatási miniszter ordító közpénzlenyúlási ügyére csak annyit tudtak reagálni, hogy nem a múltba, hanem a jövőbe tekintenek. Ezzel a lelkülettel hogyan várhatjuk tőlük a számos, múltból nyitva maradt magyar ügy rendezését?
Ami nem változott az elmúlt héten felbolydult méhkasra emlékeztető törvényhozásban, az a Smer. Neki ebben a helyzetben tényleg elég, ha már csak egy kávét kér.
