Amikor kiderült, hogy milyen koalíció alakul, az ország egy részének nem lett jobb napja. A magyar kisebbség képviselői vélhetően akkor sem tudtak felhőtlenül örülni, amikor kiderült, az oktatási tárcát a Szlovák Nemzeti Párt kapja. Ez lesz a negyedik alkalom az önálló Szlovákia történetében, hogy az oktatás irányultsága felett nemzeti párti politikus őrködik.
Peter Plavčant politikusként eddig nem ismerhettük, sőt, tulajdonképpen sehogy. Egy hivatalnok az oktatási tárcánál. Neve két botrány kapcsán ragozódott kisebb intenzitással a sajtóban: amikor a diákhitelalapnál végzett, nem fizetett funkciójáért 38 ezer eurós jutalmat vett fel; illetve, hogy főosztályvezetőként úgy döntött felsőoktatásin intézmények finanszírozásáról, hogy közben maga is több intézmény különböző testületeiben tagként szerepel, ami minimum összeférhetetlenségnek tűnik. Ám hiába kerestük szorgosan, az oktatási rendszer egészére vonatkozó elképzeléseit, korábbi nyilatkozatait nem leltük, így várható tevékenységéről is nehéz jóslásokba bocsátkozni, de azt feltételezhetjük, hogy pártja választási programja lesz számára az irányadó. Érdekesmód, ebben semmilyen, kifejezetten vad dologgal nem találkozhatunk. Még az első Fico-kormány idején, a párt által elpuskázott hazafiságra nevelés is csak a tanárbérek után kerül elő, utóbb pedig egyenesen azt írják, hogy „anyanyelven biztosítjuk az arányos nevelést és oktatást a kisebbségi diákoknak, miközben ezekben az iskolákban a szlovák nyelv tökéletes elsajátítására is hangsúly lesz helyezve”. Az SNS-hez képest már az is nagy szó, hogy nem azt írják: hétfőtől bezárjuk az összes magyar iskolát, bár az „arányos” szó terminológiai szabadsága azért ébreszthet némi kételyt, lehet, hogy Dankónak az az arányos, ha a magyart magyarul tanulják, ezt most nem tudhatjuk, még nem láttuk a kormányprogramot. Azt viszont tudjuk, hogy az SNS-es oktatási miniszterek még semmi jót nem hoztak a kisebbségeknek.
Az Európai Parlament után a nemzetibe visszatérő Jaroslav Paška rövid miniszterkedését Vladimír Mečiar második kormányában tán’ könnyen feledhetjük, nem úgy Eva Slavkovská áldásosnak egyáltalán nem mondható tevékenységét. Ő vezette be az egynyelvű bizonyítványokat, és folyamatosan az alternatív oktatás rémét lebegtette a kisebbségi oktatási rendszer felett, melynek bevezetésére ugyan nem került sor, de a szándék megvolt. Ján Mikolajról még eleven emlékeink lehetnek, ha más miatt nem, hát azért, mert szlovák földrajzi neveket íratott a magyar tankönyvekbe. Emellett folyamatosan a szlovákórák számának növelésével riogatott, az Állami Tanfelügyeletet „rendfenntartó erőként” használta a magyar iskolákkal szemben. Ő volt az az oktatási miniszter, aki amiatt kárhoztatta a magyar diákokat, hogy magyarul gondolkodnak. Ő sorvasztotta el az oktatási tárca kisebbségi osztályát. És Robert Fico közbelépése kellett hozzá, hogy a szlovák himnusz csak a tanévnyitón és -zárón szóljon, ne minden hét elején, ahogy azt a nemzetiek szerették volna.
Ez a közös múlt jóindulattal sem nevezhető a fényes jövő zálogának, de természetesen legyen Plavčan az, aki minden előítéletünket felülír az SNS-es oktatási miniszterekkel szemben. Arról nem mi tehetünk, hogy rossz tapasztalataink vannak velük.
