Peter Pellegrini házelnök talán még nem szokta meg új helyzetét, azt gondolta, még mindig ő az oktatási miniszter, és az erő pozíciójából ledorongolta a pedagógusokat, mondván, sztrájkkészültségük politikailag motivált.
Ugyanennek a pártnak a reprezentánsa, Richard Raši volt egészségügyi miniszter, jelenleg kassai főpolgármester, a Smer keleti szárnyának Pavol Paška csúfos bukása utáni várható koronahercege azt mondta, az egészségügyi nővérek tiltakozását politikai ambíciók fűtik.
Két olyan nagy, javarészt államilag uralt társadalmi elosztórendszer képviselői próbálják jobbára eredménytelenül hallatni a hangjukat hosszú ideje, amely területek a lakosság legnagyobb részét érintik. Hisz iskolába mindenki járt, vagy járni fog, az egészségügyi ellátórendszerben is pillanatok alatt ott találhatjuk magunkat. Ha a titkosszolgálatok képviselői, a galériai kurátorok, vagy a hivatásos halászok tiltakoznának a rossz munkakörülmények miatt, mozgolódásuk valószínűleg jóval kisebb nyilvánosságot kapna. Így viszont kellő sajtófigyelem, ám a – tán’ már a választásokra készülő? – társadalom teljes közönye mellett zajlik azok tiltakozása, akik bennünket tanítottak, vagy a gyerekeinket, unokáinkat fogják, vagy kicserélik az ágytálunkat, ha éppen úgy hozza a helyzet.
A pedagógusok gyakorlatilag 1948 óta méltatlan helyzetnek vannak kitéve. 1989-ig gyakran kényelmetlen kompromisszumokra kényszerültek, ha nem akarták kiszolgálni a rendszert. A rendszerváltás után ugyan az ideológiai korlátok lehulltak, minden más téren azonban romlott a helyzet. Az oktatási rendszer az útját kereste, ami gyakori rendszerszintű, tantervi és egyéb módosulásokkal járt. Gyakran nem voltak könyvek, segédanyagok sem, vagy ha igen, nem mindig időben. A már-már jó irányba indult iskolai önkormányzatiságot a kommunista reflexektől nehezen szabaduló kormánypárt visszanyeste. A pedagógusokat irdatlan mennyiségű adminisztratív feladat terheli, természetesen a szabadidejükben való felkészülésen túl, mert fizetve az iskolai tevékenységért vannak. Úgy-ahogy, a nemzetgazdasági átlagbérrel köszönőviszonyban sem levő mértékben. Mindehhez társul a teljesen félresiklott „életpályamodell”, amelyben gyakran értelmetlen, a mindennapos oktatói tevékenységbe nem visszaforgatható kurzusokon vadásznak szabadidejükben, saját pénzükből kreditekre, írnak „atesztációs munkákat”, hogy pár euróval emelkedjen a bérük. Ezeken a kreditvadász kurzusokon alakulnak ki olyan, mindkét fél számára kínos helyzetek, amikor az egyik, közepesen ismert hazai egyetem elsőéves doktorandusza ad elő egykori alapiskolai tanárának arról, hogyan kellene oktatni, ahogy ezt az egyik alapiskolai tanárom mesélte…
A pedagógusokat rendszerszinten hozzák a szellem emberéhez méltatlan, megalázó helyzetbe.
Ugyanez, megváltoztatva a megváltoztatandókat, az egészségügy napszámosairól, az egészségügyi nővérekről is elmondható, azzal, hogy felelősségük az emberi életekért a pedagógusokénál sokkal közvetlenebb. A bérezésük biztosan nem áll arányban azzal a tevékenységgel, amit nap mint nap végezniük kell. Ráadásul a beteg joggal várja el, hogy ezt még mosolyogva, kedvesen is tegyék, hisz ő fizeti az egészségügyi járulékot, nem kell érdekelje, hogy a nővér mennyit keres.
Március 5-éig sajnos, nem várható, hogy akár az egyik, akár a másik területen érdemi változás álljon be. Kampánylik, a kormány gyakorlatilag csak „fűt és világít”, meg kampányol, a parlament gyakorlatilag megszűnt. A választásokig már csak lózungok fognak elhangzani a témában. És az is kérdéses, számíthatnak-e a pedagógusok és a nővérek számottevő változásra a választások után? Az oktatásügyben és az egészségügyben kialakult helyzetért ugyanis nem lehet a port csak a Smeren elverni, abban „kollektív felelősség” terheli az összes eddigi kormányt. Ha egyáltalán lehetséges változást elérni ezeken a területeken, akkor ahhoz hosszú és fárasztó út fog vezetni. Kérdés, hogy e területek szenvedő alanyainak lesz-e még ehhez türelmük?
