Olvasom a pénzügyi elemző nyilatkozatát a húsvéti költekezéssel kapcsolatban. Már az is sántít – nekem –, hogy miért kéne húsvét előtt költekeznünk. Hidegen zuhogó számsorok.
Átlagban 150 euró készpénzt szoktunk kivenni húsvét előtt, de ha a fizetés közel van az ünnepekhez, akkor akár 169-et is. Zöldcsütörtökön meg – mondja egy másik analitikus – akár 30 eurót is otthagyunk az élelmiszerboltokban a kártyás fizetés során, noha amúgy csak húszat szoktunk.
Még jó, hogy születésnapja meg névnapja mindenkinek máskor van, különben a pénzintézetek azt is beáraznák. Bár a bankok ezt is tudják, lehet, figyelik, hogy június 16. előtt mennyit szoktam kivenni, a kártyahasználatból pedig az is látszik, hogy jártam-e előzőleg élelmiszerboltban. Azt remélem, nem látja a banki rendszergazda, mit raktam a kosaramba. Ezért is utasítom el rendre a vásárlói klubokban való részvétel lehetőségét. Mert már ott tartunk, hogy az üzletláncok hűségkártyáit használók fogyasztói szokásait is tüzetesen feltérképezik, és célzott, mondhatni testre szabott ajánlatokkal bombáznak, születésnapunk közeledtekor pedig árkedvezménnyel kecsegtetnek...
Visszatérve témánkra, mindkét ünnepünk, amelyet pénzügyi búvárlatnak vetettek alá a banki elemzők, vallási ünnepnek indult. Beárazatlanul, gazdasági dimenziók nélkül. Aztán az egyre növekvő, tájainkon részben kényszerű szekularizáció fokozatosan családi ünneppé transzformálta őket. A karácsonynál még úgy-ahogy megmaradt az ünnepi jelleg, a húsvétot azonban fokozatosan a hosszú hétvége pozíciójába tolták. Este talán még megnézzük a tévében Mel Gibsontól A Passiót, amelyet 2004 óta mindig lead valamelyik tévécsatorna. Amikor kezd bedurvulni az ostorozás, akkor átkapcsolunk valami családi vígjátékra, s mire a feltámadás megtörténik, tán el is szunyókálunk a tévé előtt. Csak az ünnepről vagyunk hajlamosak megfeledkezni.
S a szerző most nem szükségképpen az elemzők által a pénztárcánkhoz való viszonyában vizsgálat tárgyává tett napok vallási vetületére, hanem az ünneplés általános, spirituális dimenzióira gondol. Ez az, ami egyre inkább halványodik, a nagymama születésnapjára érkező unoka talán még a virágcsokor átadását kibírja anélkül, hogy elővenné a telefonját, de az ünnepi asztalhoz már gyakran odaülnek velünk egyterűvé lett életünk gondjai, amelyeket korábban, legalább az ünnepi pillanatokra az ajtón kívül hagytunk. Ők minden vonatkozásában beárazott életünk kísérői.
