Tamáska négy-ötévesforma kisfiú. Vele és édesapjával ma kora reggel találkoztam a Vág partján. Én hivatalból voltam ott, ők meg érdeklődésből. A gyermek érdekérvényesítő képessége valamivel jobb, mint a Most-Hídé, rá tudta venni apukát, hogy reggel, még az óvoda előtt jöjjenek ki, és nézzék meg a „tankot”.
Sem a gyermeki lelket, sem az atyai tekintélyt nem akartam összezúzni e szép, napsütéses, árvizes reggelen, ezért nem mondtam el, hogy ez nem tank, hanem kétéltű műszaki mentőjármű. De hát a mai apukák már nem voltak katonák. E sorok írója sem, de gyermeke egyelőre nem mutat érdeklődést a lánctalpas hadieszközök irányában.
Az én generációmnak még megvan, amikor az ideiglenesen három évtizedig nálunk állomásozó szovjet csapatok olykor kirajzottak a városba tankjaikkal. A szörnyetegek fülsértő zajjal dübörögve szántották fel a komáromi flasztert. Az is városképi jelentőségű volt, amikor a járművek a Vágon, pontosabban alatt keltek át. Ma biztos tele lenne vele a FB, de akkoriban nemhogy feltölteni nem volt hova, lefényképezni se volt mivel. Meg lehet, hogy el is vittek volna, ha nagyon fotózol, hisz anno a vasútállomásokat, hidakat, gátakat, határátkelőket sem szabadott fényképezni.
A „tankos” kisfiú kapcsán jutott eszembe, hogy Tamáskát megcsapta a tankszag. Látott egy számára tankként meghatározódó járművet, igaz, nem katonait, hanem belügyit, de ez most részletkérdés, és megdobogtatta a szívét. Azoknak a kisfiúknak, akik a narancssárga Tatrát is szeretik, valszeg a tank is bejön. És itt jön a bibi. A tank manapság ritka, mint a fehér holló. Akik nem Tőketerebesen, Nagymihályban, Turócszentmártonban, Nyitrán vagy Léván élnek, jószerivel esélytelen, hogy bármilyen működőképes páncélozott harcjárművel találkozzanak. (Ilyen állatjuk van még a homonnai mellett a malackai tűzoltóknak, meg a POLE önkéntes tűzoltóknak.) A többieknek marad a besztercebányai Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma, ahova a gyerekeket, legalábbis a szlovák iskolákból, az osztálykirándulás keretében elviszik. De ott nem szabad a kiállítási tárgyakhoz érni.
Márpedig ha a gyerekeket a tankszag nem csapja meg – némileg tágítva a problematikát: a hadsereg olyan láthatatlan marad, mint a rendszerváltás óta –, a hadsereg sosem lesz népszerű e hazában.
Legyetek üdvözölve Komáromban, homonnai páncélosok, remélem, ti azért nem maradtok annyi ideig, mint zöld elődeitek.
