Tegnap bementem az egyik nagy könyvesbolthálózat boltjába. Egy 2009-es kiadású szakkönyvet kerestem, amit akkor botor módon nem vettem meg. Mivel a polcon nem találtam, az eladótól kértem segítséget. A hölgy nagyon kedvesen konstatálta, hogy ugyan korábban volt, de most nincs. És ennyiben maradtunk. Szomorúan ballagtam hazafelé, arra gondolva, hogy most jöhet a végtelen guglizás magyarországi e-antikváriumokban, majd annak kitalálása, melyik magyarországi ismerősöm címére rendeljem meg a könyvet, hogy a határtalan Európában a határon átnyúló postaköltség ne legyen magasabb a kötet áránál, majd annak megszervezése, hogy az átvevőtől a könyv eljusson hozzám.
Útba esett egy másik, kisebb könyvesbolt is, egy családi vállalkozás, egy házaspár vezeti, pár alkalmazottal. Gondoltam, teszek egy próbát itt is, az ingyen van. S ugyan a könyv itt sem volt meg, de azonnal felajánlották, hogy jövő hétre megrendelik, és ha sürgős, akkor megpróbálják gyorsabban. Ugyanezt valószínűleg a másik helyen is megtehették volna. De nem tették. Míg az elsőként felkeresett helyen egy alkalmazottal találkoztam, a tulajdonos valószínűleg egy távoli, fővárosi irodában nyomta bőrfoteljét, a másik helyen a tulaj intézkedett. Az alkalmazottnak mindegy volt, hogy nekem meglesz-e a könyvem, hisz ő valószínűleg akkor is megkapja a a fizetését, ha nem, a vásárlóösztönzéssel meg törődjön vállalat. A tulajdonosnak meg ki kell termelni kis boltja rezsijét februárban is, mikor a karácsonyi roham után a kutya nem vesz könyvet, ezért mindent megtett, hogy a nem éppen olcsó kiadvány ára az ő kasszájában landolhasson.
Hasonlóan jártam nemrégiben egy fővárosi bútornagykerben is. Az általam kiválasztott szekrény a pozsonyi raktárban nem volt készleten, viszont ugyanannak a cégnek a zólyomi és a besztercebányai telephelyén igen. Bátorkodtam megkérdezni, hogy esetleg nem lehetne-e elhozatni onnan. Az eladó olyan határozottan vágta rá: „Uram, ez lehetetlen”, hogy kis híján én kértem elnézést az ötletért. Némi nézelődés után, újra a szekrényes részleg felé mentünk, és egy másik eladó volt ott. Vele gyorsan megegyeztünk a bútordarab átszállításában, amit két telefonnal el is intézett, a szekrény már itt áll az előszobában. Itt most nem alkalmazott-tulajdonos szembenállásról volt szó, lehet, hogy a morc dolgozó nem kapott jutalmat az előző hónapban, vagy reggel megszidta a menedzsere, esetleg a céges budin fogyott el a papír. De mindegy is, mi volt az ok. Ez ugyanis a vevőt a legkevésbé sem érdekli. Őt csak az érdekli, hogy megkapja, amiért a boltba ment. Mert a vevő, az ilyen. A Kiszámoló blog – a legközérthetőbb magyar pénzügyi blog – nemrégiben a Biblia pénzügyi tanításából szemezgetett. A posztot érdemes elolvasni. A bútorboltban történtek kapcsán nekem is egy bibliai történet ugrott be, a más szempontból már rommá magyarázott Jó Pásztor-történet. Ebben hangzik el, hogy „A béres azért fut el, mert csak béres, és nem törődik a juhokkal”. Ha az első fickó a saját bútorboltjában dolgozott volna, lehet, hogy saját maga hozta volna le a bútort Zólyomból, csak hogy eladhassa nekem. De így, hogy a bérosztályról havonta megkapja a borítékot, leszarja, hogy én mit akarok.
Ezekből a kiskereskedelmi tapasztalatokból azt szűrhetnénk le, hogy minden boltban áruljon a tulajdonos, oszt’ akkor jó lesz a vevőnek, ami természetesen zsákutca, és ha valakinek egynél több boltja van, akkor ráadásul megoldhatatlan is..
De a nagy cégeknél sem szabadna, hogy mindegy legyen, kit állítanak a tűzvonalba, ki lesz az az ember, akivel először találkozik a vevő, aki náluk akarja hagyni a pénzét, hogy aztán elégedetten, mosolyogva távozhasson. Jó lenne, ha a minden vállalkozás célját jelentő profittermelés mellett ez is szempont lehetne. (A szerző a legutóbbi munkanélküliségi adatokra gondol, lemondóan sóhajt, belátja, hogy ma már bárki dolgozhat boltban, legyint, és igyekszik magának más, társadalmi szempontból hasznos elfoglaltságot keresni.)
