Még nem túl stabil, de már önálló helyváltoztatásra képes kisfiú szaladgál a komáromi Klapka tér egyik fagyizója előtt, de már nem a szőnyeggel borított részen, hanem az utcaköveken. Nagymamája igyekszik lépést tartani vele, több-kevesebb sikerrel.
Egyszer csak a legényke megbotlik és elesik. Nem baj, kisfiam, katonadolog! – próbálja menteni sírás megelőző módon a nagymama a helyzetet, de már késő, a tér délutáni, kisvonatszuszogásból, Klapkainduló-dobolásból, kerékpárcsengő-csilingelésből, strandpapucs csattogásból álló polifóniájához egy masszív bömbölő szólam is csatlakozik. Talán mert az emberpalánta még nem tudja, mi az a katonadolog, és valószínűleg már soha nem is fogja megtudni.