Hétvégén abban a vársoban jártam, ahol egyetemista voltam. Temesi Ferenc írta róla, hogy olyan, mint egy kurva. Mindenki gyorsan magéává teszi, és ha évek után visszatér, látja, hogy mások is ezt tették. (Nem pontos idézet, de valahogy így emlékszem.)
A régi egyetemi épület mellé egy akkora üvegpalotát húztak fel, hogy az szinte félve húzódik meg a tövében. Jó volt ott élni, jó volt visszatérni is, de ennyi. Ez a hajó már rég elment. Mindenesetre a lányok most is nagyon szépek ott.
A 76-os trolibuszon a sofőr bemondta, hogy „Felhívom tisztelt utasaink figyelmét, hogy járművünk 76-os viszonylatban közlekedik, és végállomása a Jászai Mari tér.“ Különös. Miért mondja be ezt úgy kb. félúton? Hisz aki a 76-os trolira száll, az nyilván tudja hogy a jármű „76-os viszonylatban közlekedik“ és a végállomása a Jászai Mari tér, nem pedig, teszem azt, a Pesthidegkút. Pest egy furcsa város.
Pénteket különböző okokból szülővárosomban töltöttem. Jó volt látni, hogy válik egyre emberibb léptékűvé, hogyan fejlődik, és lesz egyre élhetőbb. Már Plazát is kapott, igaz, kicsit kisebb, mint a pozsonyi, meg nincs is benne akkora tolongás, mint ott, de a miénk:-))
Egész délután a várost jártam, boltok, kirakatok, ismerősök, smúzolás, és az egész olyan „pozitív" volt. Volt viszont egy kellemetlen élményem is: a T-Com T-Centrumában az ügyfélszolgálati munkatársak nem tudtak magyarul. Évek óta rendesen fizetem a telefonszámlát, ennyiért minimum elvárom, hogy a cég úgy kommunikáljon velem, ahogy én akarom.
Hát, ezzel sajnos, kicsit elaludtunk, de akkor is meg kell emlékezni Jack bácsiról, önfeledt gyermekkorom kedvenc írójáról. Nem azért, mert évfordulós, hanem mert kölyökként jó volt olvasni. 40 volt, amikor úgy döntött, kiszáll. Morfiummal, pedig sokkal jobban illett volna imidzséhez, ha úgy tesz, mint utóbb Hemingway.
Kilencven éve, 1916. november 22-én hunyt el John Griffith Chaney, aki Jack London néven lett világhírű író.
San Franciscóban született 1876. január 12-én, anyja zenetanárnő és nevezetes spiritiszta volt. Apja, aki több foglalkozást is űzött, leginkább azonban asztrológusként tartották számon, meg sem várva fia megszületését faképnél hagyta feleségét, aki hamarosan feleségül ment egy John London nevű kétgyermekes özvegyemberhez.
John Chaney később az ő nevét vette fel, a Jack keresztnevet maga választotta. Az immár háromgyerekes család - egy rövid időszakot kivéve - iszonyatos szegénységben élt, s mivel apjuk betegeskedett, 15 éves korában Jack lett a családfenntartó. Volt újságkihordó, konzervgyári munkás, hajósinas, szövőgyári munkás, fűtő, egy ideig osztrigatelepek fosztogatásából élt. Matrózként eljutott Koreába és Japánba, tehervonatok potyautasaként becsavarogta Amerikát, rövid ideig börtönben is ült.
Mindeközben szinte állandóan falta a betűket, a Bibliától a kalandregényekig mindent elolvasott. 1893-ban egy újság pályázatára elküldte a Tájfun Japán partjainál című élményleírását, amellyel első díjat nyert. Ekkor határozta el, hogy író lesz, s hihetetlen termékenységgel ontani kezdte a legkülönbözőbb műfajú írásokat, amelyeket szinte monomániásan küldözgetett az Egyesült Államok valamennyi lapjához, csekély sikerrel. Rendes munkát nem kapott, s egy idő után csatlakozott az ún. Kelly-féle "ipari hadsereghez", a munkanélkülieket tömörítő tiltakozó szervezetek egyikéhez. Tüntetést szervezett Washingtonban, s megismerve a gazdasági válság okozta nyomor fokozatait, csatlakozott a szocialista mozgalomhoz.
Darwin, Marx és Nietzsche munkáit olvasta, s ezekből gyúrta össze saját, a szocializmus és a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető ideológiáját. 19 éves korában négy iskolai év anyagát egy év alatt megtanulva leérettségizett, s beiratkozott a berkeleyi Kaliforniai Egyetemre. 1897-ben azonban - engedve az alaszkai aranyláz csábításának - otthagyta az iskolát, s a Klondike folyóhoz utazott aranyat mosni. Egy év múlva üres kézzel, skorbutban megbetegedve tért haza, ismét alkalmi munkákból tengődött, de egyre erősödött elhatározása, hogy írásaiból fog megélni. E célból - a különböző magazinok és folyóiratok tüzetes tanulmányozása után - szigorú programot állított össze magának, s teljesítményét fokozatosan növelve írt szonetteket, vicceket, anekdotákat és kalandos történeteket.
Erőfeszítéseit végül siker koronázta: előbb az Overland Monthly című lap fogadta el egy elbeszélését, majd 1900-ban megjelent első novelláskötete, A farkas fia. Ugyanebben az évben feleségül vette Bess Maddernt, akitől hamarosan két lánya született. Anyagi helyzete egyre javult, ám a kalandoknak nem tudott ellenállni. A Hearst-lapok tudósítójaként előbb Dél-Afrikába ment, az angol-búr háborúról küldött jelentéseket, majd Angliába utazott, ahol London nyomornegyedében élt egy darabig. Itt szerzett tapasztalatait írta meg A mélység lakói című megrázó szociográfiájában, amelyet az angolok nagyon nem szerettek, de Amerikában sikert aratott.
1903-ban jelent meg egyik legjobb regénye, az alaszkai élményeit feldolgozó A vadon szava. Ekkor már az egyik legjobban fizetett írónak tartották, bár bevételei nem fedezték pazarló életmódját, s tartozásai állandó írásra késztették. Ez egyébként nem esett nehezére, a magának rendelt ezer szó napi penzumot szigorúan betartotta. 1905-ben, rövid koreai tartózkodás után elvált, s feleségül vette Charmian Kittredge-et, aki Jack London halála után kétkötetes művet adott ki közös életükről.
Életének utolsó évtizedében születtek London legértékesebb művei: az erőteljesen önéletrajzi vonásokat mutató Martin Eden és az Országúton, az utópisztikus jellegű, a fasizmus előérzetét tükröző A vaspata, s két kutyatörténete, A beszélő kutya és Az éneklő kutya, amely utóbbi csak halála után jelent meg.
1910-ben a kaliforniai Glenn Ellen melletti birtokán telepedett le, s felépítette a monumentális Farkasházat, amely egy éjszaka titokzatos körülmények között a tűz martaléka lett. Ezt követően egymás után érték a bajok: alkoholizmusa végképp elhatalmasodott rajta, vesebaja súlyosbodott, adósságai voltak, alkotókedve megcsappant, az írás kényszer lett számára. A társadalmi problémák iránti érdeklődését is elvesztette, s halála előtt néhány hónappal kilépett a szocialista pártból is. Anyagi és magánéleti válságából nem látva más kiutat, 1916. november 22-án morfiummal öngyilkosságot követett el.
Jack London műveinek színvonala igen egyenetlen, közülük sok csak az átlag bestseller szintjén mozog. Népszerűsége azonban világszerte töretlen, a kalandok iránt érdeklődő olvasók ma is szívesen forgatják írásait.
A HZDS által jelölt szimpatikus igazságügy-miniszter, Štefan Harabin ma bocsátotta tárcaközi egyeztetésre a Speciális Bíróság megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot. Ha elfogadják, 2007. áprilisával megszűnik az intézmény.
Pedig a napnál világosabb, hogy helyi szinten sok rázós ügyet nem lehet megoldani. Hadd ne soroljak példákat, mikor Dunaszerdahelyen, Nagyszombatban, Kassán, Besztercebányán vagy éppen Pozsony I-ben naggyon nehéz fiúk nagyon gyorsan kikerültek, aztán meg nagyon lassan ítélkeztek felettük. Ha ez az intézmény megszűnik... (ezzel egyszer érdemes lenne komoly terjedelemben foglalkozni)
Ma a tudományos ismeretterjesztés jegyében...
Kilencven éve, 1916. november 24-én halt meg Sir Hiram Stevens Maxim amerikai születésű brit feltaláló, akinek az első gépfegyvert „köszönhetjük”.
1840. február 5-én született a Maine állambeli Sangerville-ben, egy műszerész legidősebb fiaként. Tizennégy évesen már kocsikat épített, s élete következő évtizedét különféle vasipari munkákkal töltötte, s számtalan bizonyságát adta találékonyságának. 1864-ben műszaki rajzoló lett nagybátyja gyárában, de nem hagyott fel a kísérletezéssel sem. Huszonhat évesen rukkolt elő első találmányával, a hajsütő vassal, ezt gyors ütemben követte a mozdony-jelzőlámpa és a világítógáz gyártására szolgáló szerkezet. Talentumát látva egy világítással foglalkozó nagyvállalat csábította főmérnökének, ebbéli minőségében kidolgozta a villanykörtében használatos szén fűtőszál előállítási módszerét. (Ezen a téren még magát a nagy Edisont is megelőzte.) Pályafutásának első csúcspontját 1881-ben érte el, amikor a párizsi világkiállításon elektromos nyomásszabályozóját különdíjjal tüntették ki.
1881-ben a nagyobb lehetőségekkel kecsegtető Angliába költözött, és már nem is tért többé vissza hazájába. Számítása bevált: 1900-ban megkapta a brit állampolgárságot, egy évvel később lovaggá ütötték az első teljesen automata gépfegyver megtervezéséért. A legenda szerint 1883-ban ajánlotta neki egy barátja: „Hagyd a csudába az elektromosságot. Ha meg akarod csinálni a szerencsédet, találj ki valami olyat, amivel ezek a bolond európaiak gyorsabban tudják kiirtani egymást.” A vén kontinens viszonyait egyre jobban megismerő Maxim megfogadta a tanácsot és 1885-re előállt találmányával.
Az ötlet nem volt új: már az amerikai polgárháborúban használatos volt a több (kezdetben hat, később tíz) csövű Gatlin-gépfegyver, amelyet egy kurbliszerű fogantyúval, kézzel hajtottak. A forgó csövekre a melegedés miatt volt szükség, amíg az egyik „dolgozott”, a többi hűlt. A Gatlin-löveg percenként mintegy 200 lövés leadására volt képes, a fegyver tetejére helyezett tárból a nehézségi erő adagolta a lőszert.
Maxim legnagyobb újítása az volt, hogy kihasználta a kilőtt golyó hátrasiklását: ez lökte ki az üres hüvelyt és rántotta be a földön fekvő hevederből a következő töltényt. Megoldotta a hűtést (levegővel, illetve vízzel) is, így immár egy csőből ki lehetett az összes golyót lőni. A hatékonyság további növelése érdekében Maxim saját lőport is kifejlesztett, amelyet cordite-nak nevezett el. Gépfegyvere percenként és elméletileg 500, a gyakorlatban 300 lövésre volt képes, ami 100 puska tűzerejével volt egyenlő.
Találmányának gyártására, amelyet 1889-ben megvett a brit hadsereg, gyárat alapított és szó szerint dőlt hozzá a pénz. A hadviselést forradalmasító fegyvert sorra bevezette az osztrák-magyar, a német, az olasz, a svájci és az orosz hadsereg, Maschinengewehr és pulemjot Maxima néven. A gépfegyver elborzasztó fölénye már első alkalmazásakor bebizonyosodott: 1893-94-ben a matabele háborúban 50 brit gyarmati katona négy Maximmal 5 ezer bennszülöttet győzött le. A gyár később a Vickers vállalatba olvadt, ahol Maxim az igazgatói címet kapta, az első világháború kitörésekor a Vickers gépfegyver volt a brit hadseregben rendszeresítve.
Élete során 271 találmánnyal gazdagította az emberiséget, közülük említésre méltó egy másfajta küzdelemben bevetett csodafegyvere: neki tulajdonítják a klasszikus, önmagától záródó egérfogót, amelynek segítségével számos malmot sikerült a kártékony rágcsálóktól megszabadítani. Tervezett még hangtompítót, gázmotort, megszállottan (és sikertelenül) próbálkozott könnyű, gőzgéppel hajtott, felszállásra képes repülőgép megépítésével. Egy másik konstrukciója mégis a levegőbe emelkedett, így nevét angol nyelvterületen a repüléssel (is) társítják: ő építette az első, a vidámparkokban oly nagy népszerűségnek örvendő repülőgépes körhintát.
A gépfegyver nagyban hozzájárult az első világháború addig soha nem látott borzalmaihoz, mindkét oldalon bakák százezreit kaszálta le, iszonyatos ereje ellen csak a tank megjelenése nyújtott némi védelmet. Maga Maxim elég sokáig élt, hogy mindezt láthassa: 1916. november 24-én, néhány nappal a rendkívül véres, milliónyi életet követelő somme-i csata befejeződése előtt halt meg az angliai Streathamben.
Ezt nem én írtam, hanem az MTI.
A bányaomlás után a tárnában ragadt négy nyitranováki vájárt holttá nyilvánították. Egyelőre csak az egyiknek a darabjait találták meg, a másik háromról semmi hír. Az omlás 200 méterrel a föld alatt történt, és a felszínen is kráter keletkezett, így a termelést megszüntetik abba az irányba. Szerencse fel!
Megvan a három gyilkos exrendőr is (Juraj Rozsík, Róbert Petlus, és a már korábban elfogott Róbert Červeňan), akik közül az egyik egy fejlövéssel kivégezte a Miki Černák ellen tanúskodni akaró vállalkozót, Ján Kubašiakot. Kettő kommandós és egy nyomozó. Gondolom, az az ötszáz rendőr és a belügynek kölcsönadott katonai kommandós, aki a hosszú hétvégéje ráment a keresésre, most kurvára utálhatja őket, hisz egy rendőr fél négy után már a villanyt sem kapcsolja le szívesen, nemhogy a hegyekben Rambo I.-et játsszon.
Robert Kaliňák belügyminiszter a fejét vette a trencséni kerületi rendőr-főkapitánynak, Miroslav Hepnernek, mivel a három elkövetőből kettő az ő egykori, egy pedig aktív szolgálatban levő beosztottja volt. A nyugdíjas levele az ELMŰ-nek... Viszont az összes kommandóst hazugságvizsgálatnak akarja alávetni, hogy így állapítsa meg, vannak-e alivlági kapcsolataik. Hát hülye maga, miniszter úr? Ki ellen tetszik harcolni? Vagy eddig nem válogatták meg, ki lehet kommandós?
Erőszakos, beteg, titkokkal terhelt világ tárul az olvasó elé Pavol Rankov (1964): Testközelben című könyvének lapjain. A kortárs szlovák próza középnemzedékéhez tartózó, számos irodalmi elismerést begyűjtő szerzőnek – ki hinné? – ez csupán a harmadik kötete, melyben tizenkét novellát (bár Farkas Zsolt: A novellától a textusig c. tanulmányának ismeretében, melyben a szerző kijelenti: „Novellák nincsenek, csak szövegek”, kissé bizonytalanul írjuk le ezt a terminust) ad közre. A könyv magyar nyelven egy évvel az eredeti megjelenés után, 2005-ben látott napvilágot, Horváth Erika fordításában, az AB-ART Kiadó Kenguru zsebkönyvek sorozatának kilencedik darabjaként, így Rankov Bárczi Zsófia, M. Csepécz Szilvia, vagy éppen Monoszlóy Dezső mellett nem került rossz társaságba.
Sokért nem adtuk volna, ha a Testközelbent Rankov előző könyve, a My a oni/Oni a my ismerete nélkül olvashattuk volna el, de erről később. A testközelben jobbára egyenletes színvonalú, nem ritkán már felütésükben baljós szövegei a csattanóra vannak kifuttatva, az olvasó bizonyos lehet benne, a végén meg fog döbbenni. A megdöbben(t)és persze nem esztétikai kategória, s egy irodalmi mű érték(elhetőség)éről vajmi keveset mond, de hát (az íróasztal mellett ülve, kezükben ceruzával a professzionális olvasó benyomását keltve olvasók viszonylag szűk rétegét leszámítva) ki tud letenni egy olyan elbeszélést, mely így kezdődik: „Már nem emlékszem, mikor jutott először eszembe, hogy a kapcsolatunk gyilkossággal végződik”?
A vészjósló mondatot a Kutyák című, hangsúlyos – kötetnyitó – pozícióba került novella narrátor főhőse mondja. Óvatosan kell kezelni ezt a szerkezetet, mert könnyen egyirányúsíthatja olvasásunkat. A fenti mondat ismeretében hajlamosak lehetünk azzal az előfeltevéssel végigolvasni a szöveget, hogy az bizonyosan az egyelőre ismeretlen másik fél erőszakos halálával fog befejeződni. Szereptévesztés lenne e sorok írója részéről, ha felfedné, melyik szereplő pusztulásával ér véget a novella, melyben egy negyvenegy éves hivatalnok, és egy tizenöt éves kamaszlány szerelme tematizálódik.
Nabokov kultuszművének megjelenése után ötvenegy évvel ezen – és irodalmi műn általában – már kevesek botránkoznak meg, névtelen, sokszor esetlen hivatalnokunk mellett még Rácz Olivér Kisszöcskéjének pedofil vonásokkal megrajzolt iskolaigazgatója is Don Juannak mondható. A leginkább átlagosként jellemezhető, boldogtalan házasságban elő főhős lánya barátnőjéhez, Lilianához kerül közel, egy teljesen hétköznapi, banális helyzetben: kutyasétáltatás közben. Míg a férfi törpe snaucerét, Liliana ír farkaskutyáját (a szövegben farkasölő) sétáltatja a lakótelepen, s ahogy az eleinte suta, pajkos nőstény agárféle túlnövi és megsebzi játszótársát, úgy növi egyre túl Liliana is a férfit. Utolsó szeretkezésük alatt Liliana végig megnevezetlen farkasebe leteríti a férfi snaucerét... S mivel egy ilyen – a társadalom által is rosszul tolerált – kapcsolat nehezen tartható fenn sokáig, szükségszerűen eljön a befejezés, amit az egyik fél nehezen tud feldolgozni, így valakinek meg kell halnia. Mindezt persze már a novella első mondatának elolvasásakor tudjuk...
Aki Rankov-kötetről szeretne (még ha csak rövid) recenziót (is) írni, meg kell küzdenie azzal, hogy úgy ébressze fel másokban az olvasási vágyat, hogy közben a legfontosabbat, a csattanót ne fedje fel, s amellett saját írása is kompaktnak tetsszék, nem keltve a befejezetlenség érzését. (Ennek talán legszebb példája Benyovszky Krisztián My a oni/Oni a mi recenziója a Szőrös Kő 2002/2 számában.) A kötetben vannak olyan szövegek – remekbe szabott „titoknovellák” –, melyekre az ilyen eljárás nem is alkalmazható... A továbbiakban e rövid ismertetés keretében három novellát emelnénk ki.
A Kutyákhoz hasonlóan ugyancsak a „végével kezdődik” a Light my fire című szöveg, melynek öregedő, piromániás festőművésze nem is sejti, hogy a tüzet ötvenegyféleképpen ábrázoló festményei milyen hatással lesznek egy felszarvazott férjre. A novella cselekménye két szálon fut. A dőlt betűvel szedett részekben az ismeretlen, kétségbeesett férfi tragédiája tárul fel, akiről szinte semmit nem tudunk, csak annyit, hogy csalja a felesége. Zaklatott állapotban keveredik véletlenül Teodor kiállítás-megnyitójára, ahol eleinte kényelmetlenül feszeng, majd az egyik kép, mely a feleségéhez hasonló nőt ábrázol, felvillant előtte egy lehetséges megoldást. Mindebből a jelenlevők, akik később szembesülnek a következményekkel, semmit sem sejtenek.
A párbeszéd egyik fele az átlagosnál nagyobb együttműködést kíván az olvasótól, a másik fele ugyanis hiányzik. Ami megvan, az egy négyéves kisfiú szövege, aki egy negyvenhárom éves férfival elegyedik beszédbe egy padon. Egy várótermi padon. Egy pszichiátriai szakrendelő várótermében. Egy kisgyerek nézőpontjából ismerhetünk meg egy olyan meghatározó negatív élményt, mely az egész család életére kihatással volt. A „bácsi” – legalábbis a „gyermekszövegből” úgy tűnik – nem is mindig érti, miről beszél a kisfiú, vagy nem is mindig érdekli. A kisfiú számára több mint valószínű, hogy játéknak tűnt, amit tett, s az esetleges következményeket nem tudta felmérni. Naiv gyermekhangra hangszerelt brutalitás.
A Black & White című novella szintén egyszereplős. Egy középkorú férfi gondolatain keresztül követhetjük figyelemmel egy hiányállapot kialakulását, azt, hogyan veszítette el szerelmét. Egyszer véletlenül egy fényképkiállításra téved be, ahol egy fotón felfedezi a lányt, akit drogfüggősége miatt már rég elveszített. Az emlékek alaposan felkavarják, de azért visszatér a kiállító terembe, és azzal szembesül: a felvétel akkor készült, amikor a lányt már senki nem kaphatta lencsevégre. Aztán lakásának pincéjében, ahol egyebek mellett a lányról őrzött fényképeket és videokazettákat is tárolta, kiderül: semmi nem olyan egyértelmű, ahogy azt addig a szöveg alapján gondolhattuk.
A Testközelben – sajnos – sem témáiban, sem alkotói módszereiben nem nyújt semmi újat a szerző előző kötetéhez képest, tehát aki nem olyasmire vágyott, mint a My a oni..., annak csalódás lesz. Ez az egyetlen negatívum, amit el tudunk mondani a könyvről. Viszont valószínűleg a legtöbben azért veszik a kezükbe Pavol Rankov harmadik kötetét, mert az előző kettő „bejött” nekik. Nos, akik azt szeretnék kapni, amit az előző kötet nyújtott, azok nagy valószínűség szerint megkapják. Rankov könyve könnyed, olvasmányos, izgalmas, szórakoztató alkotás. Egy hétvége alatt „elfogyasztható”, és az egyszeri időráfordítást bizonyosan megéri. Arról viszont nem vagyunk feltétlenül meggyőződve, hogy a „poénok” ismeretében másodszori olvasásra is érdekes lesz a kötet.
