Erőszakos, beteg, titkokkal terhelt világ tárul az olvasó elé Pavol Rankov (1964): Testközelben című könyvének lapjain. A kortárs szlovák próza középnemzedékéhez tartózó, számos irodalmi elismerést begyűjtő szerzőnek – ki hinné? – ez csupán a harmadik kötete, melyben tizenkét novellát (bár Farkas Zsolt: A novellától a textusig c. tanulmányának ismeretében, melyben a szerző kijelenti: „Novellák nincsenek, csak szövegek”, kissé bizonytalanul írjuk le ezt a terminust) ad közre. A könyv magyar nyelven egy évvel az eredeti megjelenés után, 2005-ben látott napvilágot, Horváth Erika fordításában, az AB-ART Kiadó Kenguru zsebkönyvek sorozatának kilencedik darabjaként, így Rankov Bárczi Zsófia, M. Csepécz Szilvia, vagy éppen Monoszlóy Dezső mellett nem került rossz társaságba.
Sokért nem adtuk volna, ha a Testközelbent Rankov előző könyve, a My a oni/Oni a my ismerete nélkül olvashattuk volna el, de erről később. A testközelben jobbára egyenletes színvonalú, nem ritkán már felütésükben baljós szövegei a csattanóra vannak kifuttatva, az olvasó bizonyos lehet benne, a végén meg fog döbbenni. A megdöbben(t)és persze nem esztétikai kategória, s egy irodalmi mű érték(elhetőség)éről vajmi keveset mond, de hát (az íróasztal mellett ülve, kezükben ceruzával a professzionális olvasó benyomását keltve olvasók viszonylag szűk rétegét leszámítva) ki tud letenni egy olyan elbeszélést, mely így kezdődik: „Már nem emlékszem, mikor jutott először eszembe, hogy a kapcsolatunk gyilkossággal végződik”?
A vészjósló mondatot a Kutyák című, hangsúlyos – kötetnyitó – pozícióba került novella narrátor főhőse mondja. Óvatosan kell kezelni ezt a szerkezetet, mert könnyen egyirányúsíthatja olvasásunkat. A fenti mondat ismeretében hajlamosak lehetünk azzal az előfeltevéssel végigolvasni a szöveget, hogy az bizonyosan az egyelőre ismeretlen másik fél erőszakos halálával fog befejeződni. Szereptévesztés lenne e sorok írója részéről, ha felfedné, melyik szereplő pusztulásával ér véget a novella, melyben egy negyvenegy éves hivatalnok, és egy tizenöt éves kamaszlány szerelme tematizálódik.
Nabokov kultuszművének megjelenése után ötvenegy évvel ezen – és irodalmi műn általában – már kevesek botránkoznak meg, névtelen, sokszor esetlen hivatalnokunk mellett még Rácz Olivér Kisszöcskéjének pedofil vonásokkal megrajzolt iskolaigazgatója is Don Juannak mondható. A leginkább átlagosként jellemezhető, boldogtalan házasságban elő főhős lánya barátnőjéhez, Lilianához kerül közel, egy teljesen hétköznapi, banális helyzetben: kutyasétáltatás közben. Míg a férfi törpe snaucerét, Liliana ír farkaskutyáját (a szövegben farkasölő) sétáltatja a lakótelepen, s ahogy az eleinte suta, pajkos nőstény agárféle túlnövi és megsebzi játszótársát, úgy növi egyre túl Liliana is a férfit. Utolsó szeretkezésük alatt Liliana végig megnevezetlen farkasebe leteríti a férfi snaucerét... S mivel egy ilyen – a társadalom által is rosszul tolerált – kapcsolat nehezen tartható fenn sokáig, szükségszerűen eljön a befejezés, amit az egyik fél nehezen tud feldolgozni, így valakinek meg kell halnia. Mindezt persze már a novella első mondatának elolvasásakor tudjuk...
Aki Rankov-kötetről szeretne (még ha csak rövid) recenziót (is) írni, meg kell küzdenie azzal, hogy úgy ébressze fel másokban az olvasási vágyat, hogy közben a legfontosabbat, a csattanót ne fedje fel, s amellett saját írása is kompaktnak tetsszék, nem keltve a befejezetlenség érzését. (Ennek talán legszebb példája Benyovszky Krisztián My a oni/Oni a mi recenziója a Szőrös Kő 2002/2 számában.) A kötetben vannak olyan szövegek – remekbe szabott „titoknovellák” –, melyekre az ilyen eljárás nem is alkalmazható... A továbbiakban e rövid ismertetés keretében három novellát emelnénk ki.
A Kutyákhoz hasonlóan ugyancsak a „végével kezdődik” a Light my fire című szöveg, melynek öregedő, piromániás festőművésze nem is sejti, hogy a tüzet ötvenegyféleképpen ábrázoló festményei milyen hatással lesznek egy felszarvazott férjre. A novella cselekménye két szálon fut. A dőlt betűvel szedett részekben az ismeretlen, kétségbeesett férfi tragédiája tárul fel, akiről szinte semmit nem tudunk, csak annyit, hogy csalja a felesége. Zaklatott állapotban keveredik véletlenül Teodor kiállítás-megnyitójára, ahol eleinte kényelmetlenül feszeng, majd az egyik kép, mely a feleségéhez hasonló nőt ábrázol, felvillant előtte egy lehetséges megoldást. Mindebből a jelenlevők, akik később szembesülnek a következményekkel, semmit sem sejtenek.
A párbeszéd egyik fele az átlagosnál nagyobb együttműködést kíván az olvasótól, a másik fele ugyanis hiányzik. Ami megvan, az egy négyéves kisfiú szövege, aki egy negyvenhárom éves férfival elegyedik beszédbe egy padon. Egy várótermi padon. Egy pszichiátriai szakrendelő várótermében. Egy kisgyerek nézőpontjából ismerhetünk meg egy olyan meghatározó negatív élményt, mely az egész család életére kihatással volt. A „bácsi” – legalábbis a „gyermekszövegből” úgy tűnik – nem is mindig érti, miről beszél a kisfiú, vagy nem is mindig érdekli. A kisfiú számára több mint valószínű, hogy játéknak tűnt, amit tett, s az esetleges következményeket nem tudta felmérni. Naiv gyermekhangra hangszerelt brutalitás.
A Black & White című novella szintén egyszereplős. Egy középkorú férfi gondolatain keresztül követhetjük figyelemmel egy hiányállapot kialakulását, azt, hogyan veszítette el szerelmét. Egyszer véletlenül egy fényképkiállításra téved be, ahol egy fotón felfedezi a lányt, akit drogfüggősége miatt már rég elveszített. Az emlékek alaposan felkavarják, de azért visszatér a kiállító terembe, és azzal szembesül: a felvétel akkor készült, amikor a lányt már senki nem kaphatta lencsevégre. Aztán lakásának pincéjében, ahol egyebek mellett a lányról őrzött fényképeket és videokazettákat is tárolta, kiderül: semmi nem olyan egyértelmű, ahogy azt addig a szöveg alapján gondolhattuk.
A Testközelben – sajnos – sem témáiban, sem alkotói módszereiben nem nyújt semmi újat a szerző előző kötetéhez képest, tehát aki nem olyasmire vágyott, mint a My a oni..., annak csalódás lesz. Ez az egyetlen negatívum, amit el tudunk mondani a könyvről. Viszont valószínűleg a legtöbben azért veszik a kezükbe Pavol Rankov harmadik kötetét, mert az előző kettő „bejött” nekik. Nos, akik azt szeretnék kapni, amit az előző kötet nyújtott, azok nagy valószínűség szerint megkapják. Rankov könyve könnyed, olvasmányos, izgalmas, szórakoztató alkotás. Egy hétvége alatt „elfogyasztható”, és az egyszeri időráfordítást bizonyosan megéri. Arról viszont nem vagyunk feltétlenül meggyőződve, hogy a „poénok” ismeretében másodszori olvasásra is érdekes lesz a kötet.
