A hírlapíró és a halál

Érdekes ez a Veteska ügy. Viliam Veteskának, a HZDS elnökének és Meciar kihívójának agydaganata lett. Pont a szombati közgyűlés előtt. A HZDS-ben nyílt szavazás van. Így senki se mer Meciar ellen savazni. De ez legyen az ő bajuk. A párt lassan az enyészeté lesz, preferenciái egyre csökkennek. Elpártoló, nem meggyőződéses szavazóik nacionalista részét a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt, másik részét a Smer fogja felszippantani. A HZDS se nem jobboldali, se nem baloldali, se nem liberális. E torz politikai képződmény csakis Meciar pártjaként írható le, sehogy máshogy. Így ívelt a magasba, így fog a porba hullani is.

Az utcánkban karbantartják a fákat. Jó környék, a városrésznek erre is van pénze, de a láncfűrész búgása elviselhetetlen. A környék békés nyugdíjasait bizonyosan az is frusztrálja, hogy a sarki építkezésen már hétkor felveszik a munkát az elvtársak. Az emberek sokáig békésen élik az életüket, aztán idejön valaki, elhatározza, hogy a sarokra épít valamit. Kivágja a fákat, idebasz egy hatalmas gödröt, aztán elfogy a pénze, és itthagyja a gödrét. Valaki megveszi, és folytatja – pedig a környék gyermekei milyen jókat bújócskáztak ott. Vannak itt olyan öreg partizánok is, akik már a Tiso-állam idején, mikor a bérház épült, is itt laktak. Ők pedig tehetetlenül viselik a következményeket. 

Június 4-e van. Június elseje óta 458 közlekedési baleset történt a hazai utakon. Hat ember halt meg. Ez azért van, mert ma már minden barom kaphat jogosítványt. Sokat vezető - a szabályokat jobbára betartó - emberként eléggé irritál, hogy egy szombati hajnalon akár az én autómba is belehajthat egy szénné ekizett 19 éves, a diszkóból hazajövet.

Június 4. van. Tudjuk, mit tettetek 1920-ban, ezen a napon...

 A rádióhallgatók egyre apadó táborából miért hallgatna ma valaki olyan rádióadót, mely csak déltől este nyolcig sugároz, s azt is csak középhullámon, ha hallgathat ultrarövidhullámon, a nap huszonnégy órájában sugárzó adót is?

 A 2007-ben napi nyolc órában közvetítő rádió a magyarországi olvasó számára talán anakronizmusnak tűnhet, pedig van ilyen: a Szlovák Rádió nemzetiségi adóján, a Pátria rádióban ennyi az adásideje a Magyar Adásnak, melyről az utóbbi pár hétben sokat hallani. Az egyetlen szlovákiai magyar napilap, az Új Szó május elején öles szalagcímben tette fel a kérdést: Veszélyben a magyar adás? Gazdasági okokból ugyanis könnyen elképzelhető, hogy 2008 januárjától a jelenlegi, egy műszaknyi adásidő egy-két órára fog csökkenni, ez pedig a rádió végét jelentené.

(Cseh)szlovákiában 1928. december 16-án szólalt meg először magyarul a rádió, 1934-ig heti, 1934-től napi egy órában sugároztak. A második világháború utáni „hontalanság éveit” követően már 1949-ben újraindult a közszolgálati Szlovák Rádió magyar nyelvű adása, előbb napi 40-60 percben, majd a hatvanas években az adásidő hétköznap 3,5, hétvégén hat órára nőtt. Igaz, ez a három és fél óra hétköznap nem folyamatosan került az éterbe: az érdeklődő hallgatók előbb reggel, majd délben, utóbb délután hallgathattak egy kis nemzetiségi adást. Ez a műsorstruktúra meglehetősen nagy elkötelezettséget kívánt, s hétköznap egyben ki is zárta a hallgatók köréből a lakosság jelentős szegmensét, ennek hatását máig érzékelheti a rádió. A rendszerváltás után újabb abszurd adásidő következett: hétfőtől csütörtökig napi 2,5 órában, pénteken hat és fél órában, hétvégén pedig tíz órában szólt a Pátria rádió. Hadd ne kövessük végig valamennyi műsoridő-változást e jobb sorsra érdemes közintézményben, a kilencvenes évek végén az adásidő heti negyvenhárom óra volt, tehát a jelenlegi, már a struktúraváltás előtt is meglevő, csak másként elosztott heti ötvenhat órás műsoridő a legjobb, amit a Pátria fennállása során valaha is elért. Ha tehát 2008 januárjától valóban csak egy-két órát közvetítene a magyar adás, az visszalépés lenne a múlt század harmincas éveibe.

Ha e sorok írója paranoiás volna, vagy valamiféle összeesküvést sejtene a dolgok jelenlegi állása mögött, ahhoz nem volna nehéz érveket találni. De a magyar nyelvű rádióadás problémáját nem varrhatjuk egyszerűen a szélsőséges, Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Pártot is magába foglaló kormánykoalíció nyakába, mely ráadásul a közszolgálati médiumokat is felügyelő kultusztárcánál egy államtitkárral is képviselteti magát. A Pátriával egyszerűen kitoltak: gyakorlatilag rákényszerítették a középhullámon való sugárzásra, aztán pedig bejelentették, hogy ennek finanszírozására nincs pénz. A magyar adást a rendszerváltás után csaknem 14 évig Papp Sándor vezette. Papp ahol csak tehette, elmondta, hogy át kell állni az URH-sugárzásra, nemcsak azért, mert az olcsóbb, hanem azért is, mert jobb vételminőséget biztosít, s nem utolsósorban, mert a konkurencia – ide értve minden szlovákiai adót, és a magyar közrádiót, valamint a határ mentén is fogható országos vagy regionális kereskedelmi csatornákat – csaknem kizárólag ezen sugároz. A Bodrogközben és Közép-Szlovákiában sikerült is az átállás, Nyugat-Szlovákiában, a Csallóköz és a Mátyusföld nagy részén, ahol a legtöbb (potenciális) hallgató él, továbbra is csak középhullámon volt fogható a rádió. Amikor Papptól Nagy Ildikó – ilyen névvel nehéz híressé válni, de a Kossuth rádió hallgatói körében nem csenghet ismeretlenül, ugyanis tíz évig dolgozott annak szlovákiai tudósítójaként – vette át a szerkesztőség vezetését 2006 nyarán, a terveiről kérdező újságíróknak ő is megerősítette: a cél az URH-sugárzásra való átállás. Tavaly augusztusban még nagy mellénnyel nyilatkozta az Új Szónak, hogy 2007 januárjától fokozatosan átállnak az URH-sugárzásra, és hogy nem lesz leépítés. Azonban az új év nemcsak elbocsátásokat hozott a magyar adás számára, hanem a közrádióban végbemenő, valamennyi adóra kiterjedő struktúraváltás miatt meglevő URH-frekvenciáit is elveszítette. Maradt a rosszabb minőségű vételt biztosító középhullám, mely a recsegés mellett drága is. A rádiónak ugyan törvényileg előírt feladata a középhullámú frekvencia működtetése, melyhez az állami költségvetésnek is hozzá kellene járulnia, ezt azonban évek óta nem tette, így a kiadásokat – 45 millió koronát (kb. 320 millió Ft) – a rádiónak kellett állnia. Az illetékes minisztériumok döntése értelmében jövőre a Pátria műsorait is URH-n kell(ene) sugározni. Frekvencia híján azonban ez bajosan képzelhető el. A 22-es csapdájához hasonlatos helyzet a közrádió vezérigazgatója, Miloslava Zemková szerint a műsoridő drasztikus lerövidítésével lenne megoldható, a magyar adás más adók FM-sávjain sugározhatna, napi egy-két órát.

Félő viszont, hogy alig akadna hallgató, aki ezért a napi egy-két óra kedvéért bekapcsolná a készülékét. Miért is tenné ezt, hiszen ha hírekre vágyik, a nemzeti főadón félóránkét vannak hírblokkok, a reggeli műsorsávban pedig a kereskedelmi rádiók nagy része – de legalábbis a 30% körüli hallgatottságot magáénak tudható Rádio Expres – húszpercenként jelentkezik hírösszefoglalóval. A reggeli sávban, mikoris a Pátrián nincs adás. Márpedig napjainkra a rádiózás jellemzően háttértevékenységgé vált. Az ember reggel felkel, bekapcsolja a rádiót, megborotválkozik, harap valamit, aztán elindul munkába. Ha gépkocsival megy, esetleg út közben is hallgathatja kedvenc adóját, a munkahelyek nagy többségén azonban nem. Szól a rádió a fodrászszalonokban, bárokban, kocsmákban, boltokban, de nem a Pátria, mely háttérrádiózásra nem alkalmas. A tévé és az internet csaknem teljes egészében kisajátítja a munkából hazatérők szabadidejét, a rádiónak megint csak háttérzajként van esélye. Aki pedig nem hírek-információk után kajtatva kapcsolja be a készüléket, hanem jó – na jó, mainstream – zenét szeretne hallgatni, az sem a Pátriát fogja választani, mert még a Zoboralján is fogható magyar kereskedelmi csatornákon – melyek szlovákiai jelenléte szignifikáns, s a regionális adók körében ez a hirdetésekben is megmutatkozik – sokkal jobb zenéket hallhat. A Pátria hallgatói zömmel falun vagy kisvárosban élő, alacsony végzettségű nyugdíjas nők. Az egyik lehetséges ok, amely miatt ez a nemzedék ezt a rádiót választja, valószínűleg a nyelvi korlát. Viszont a náluk fiatalabb generáció már kommunikációs szinten mindenképpen bírja a szlovákot, így választhat szlovák rádiót is. A mai nyugdíjasok elektronikus médiával kapcsolatos szokásai akkor alakultak ki, mikor a világhálónak még híre-hamva se volt, nem voltak kereskedelmi televíziók, „a tévét” a közszolgálati televízió jelentette, a rádiót pedig a Kossuth, a Petőfi meg a Magyar Adás. Ez a nemzedék – legalábbis a rádióhallgató része, mert ne tekintsük a rádióhallgatást evidenciának – élettörténéseivel párhuzamosan figyelhette a Magyar Adásban végbemenő változásokat, s kialakulhatott egyfajta érzelmi viszonya is hozzá, melyet akár márkahűségnek is nevezhetünk. Azonban ugyanez már a mai harmincasokról-negyvenesekről sem mondható el, a videotelefonokon szocializálódó „mai gyerekek” pedig már tán’ azt se tudják, hogy a Szlovák Rádiónak van magyar nyelvű adása, s ezzel a műsorrenddel esély sincs, hogy valaha is egymásra találhassanak. A Pátria csak államilag dotált, a kisebbségek számára törvénnyel szavatolt rezervátumsajtóként életképes, a valós piaci viszonyok között elvérezne. Így az, hogy milyen hullámhosszon sugároz, szinte elhanyagolható napi probléma egy sokkal nagyobb, ám a beszűkült, „sógorkomás” szlovákiai magyar mediális térben nem tematizálódó probléma mellett.

Tegnap fejeztem be Béla von Goffa Szivarfüstben c. kötetének újraolvasását. Utána elolvastam – nemtomhanyadszor’ – Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című könyvét is. Ez utóbbi jobb

Tegnap a pirosnál egy gyönyörű piros Yamaha állt meg mellettem. Elöl a csákó, full bőrszerkóban, hátul egy leányka, ¾-es farmerben, a derekat szabadon hagyó kabátban, SISAK NÉLKÜL. A pirosban állás meglehetősen rövid, és kiszámíthatatlan tartamú periódus, meg aztán a bukósisaktól úgysem hallotta volna, de szívesen megkérdeztem volna a csákótól, hogy ha szereti a leánykát, aki hátul dörgölőzik a bőrdzsekijéhez, akkor miért teszi ezt vele? Vagy magát a leánykát – akin ráadásul nem is volt sisak, így meghallotta volna –, hogy vajon elment az esze, miért csinálja ezt?

Minden biciklis védősisakot reklámozó szöveg azzal kezdődik, hogy a koponya csontjai csak 10 km/h-s sebességnél bekövetkező esésig védik az agyat. Egy ilyen mocit valaki nem azért vesz, hogy tízzel menjen vele. Szóval, ha bukta van, akkor a csajnak tuti annyi. És ha meg is marad, az aszfalttal való találkozás úgy tönkreteszi a bőrét, hogy egy szakasz plasztikai sebész se simítja ki többet.

Boldogult doktorandus koromban, amikor H. kolléga megvette kegyetlen Suzukiját, és elhatározta, hogy ő vadmotoros lesz, mindig kölcsönadta az általa járatott motoros magazinokat:), nem mintha ezek engem annyira érdekeltek volna, legfeljebb a Wild, mert abban nők is voltak. Onnan, de az azóta családapává fejlődött kollégától is sokat hallhattam a különböző, a bőr naci és dzseki alatt viselendő protektorok fontosságáról. Nevezett kolléga még a lakásától egy km-re levő bevásárlóközpontba is teljes protektorzatban, kesztyűben stb-ben indult el, mondván: mindegy, hol kúródik el, bevásárlás előtt, vagy egy Erdély-túrán; és a barátnőjét se engedte farmerben felülni a gépre, mert az egyik motoros magazinban azt olvasta, hogy az csúszáskor csúnyán beleég a bőrbe, és nehéz kiszedni.

Meg aztán, egyszer, mikor az önfeledt gyermekkoromnak otthont adó faluba igyekeztem a szolgálati kocsival, az előző falu előtt – dombról lehajtva, majd dombra felhajtva kell bekanyarodni – láttam, hogy helyszínelnek, már messziről villogott minden, ami villoghatott. Zsandár irányította az egy sávra szűkített forgalmat. S ahogy ott hússzal araszoltam, láttam, hogy egy eldőlt Jawa 250-es mellett ott egy hullazsákkal lefedett tetem, s kicsit távolabb egy darab agy. Ha az illetőn bukósisak lett volna, talán egy mentővel megúszta volna. Az eset nem rázott meg különösebben, T. szerint különben is egy érzéketlen ember vagyok, de hát amikor évente egy falu kihal közlekedési balesetben Szlovákiában, és ennek nagy része az én kezeim között is átmegy híranyagként, ne várja senki, hogy odalegyek, másrészt elég sokat vezetek, így elég sok közlekedési balesetet látok. A halál számomra munkatéma. De akkor is zavar, mikor nyáron buta leánykákat látok tangapapucsban és rövidnadrágban, szigorúan sisak nélkül felülni faszik mögé motorra. Az ilyen kis libák, mikor a kitűnni vágyás miatt egy erőgép hátsú ülésén illegetik magukat, nem is sejtik, hogy már egy negyven kéáemhás sebességnél való borulás csontig feltűri a lábukon a bőrt.

Tegnap különböző okok miatt – na jó, egy előadásra kellett készülnöm – nem néztem meg az esti híradókat, ugyanezen okból rádiót sem hallgattam, így csak a fél tízkor kezdődő Správy a komentáre c. háttérműsorból (ez olyasmi, mint Az este, csak gyengébb) értesültem róla, hogy az ismeretlen férfi, aki feljelentette Malina Hedviget, öngyilkos lett. Május 4-én. Milyen furcsa. Egy, az ügyet összefoglaló írásban épp szerdán írtam le, hogy volt ez a feljelentés dolog.

Utánanéztem, de nagyjából az van, ami az indexen is olvasható volt csütörtök este. A fószer egyike annak a két „szimpatikus”, s lám, létező verőembernek, akikről Hedvig személyleírást adott, vágsellyei házában vetett véget életének. Önkezével, és öngyilkosságának nincs köze a Hedvig-ügyhöz, s az természetesen nem is zárul le emiatt.

Akik ismernek, tudják, hogy galamblelkű vagyok, soha senkinek nem kívántam a halálát, ennek a majomnak se. S bár a Hedvig-ügy, mint azt már számtalan írásomban jeleztem, immár hit kérdése, és semmi köze a racionalitáshoz, így már vétettem az ellen az alapelv ellen, hogy a munkát és a magánéletet ne keverjük össze, ennek most kicsit mégis tudok örülni. Valahol a láthatatlan – ne használjunk olyan nagy szavakat, hogy isteni – igazságszolgáltatást vélem benne felfedezni. 

Kicsit megnyugtat, hogy amikor erről egy újságot nem író, csak olvasó, műszaki beállítottságú ismerősömmel beszélgettünk, ő is ugyanezt mondta. Akkor talán nem vagyok elfogult:)

A másik - mert hogy két feljelentés volt - még él.

A Newsweek lengyel kiadása szerint Ryszard
Kapuściński ügynök volt. Olvassátok.