A múlt héten valamelyik nap úgy döntöttem, a sarki étteremben fogok ebédelni. Ahhoz képest, hogy már mióta itt lakom, csak egyszer voltam ott sörön S.-ral, de akkor az étlapot nem néztem.
Ahogy bementem, kellemetlenül meglepett, hogy fél kettőkor már nem volt menü. Hát miapicsavan kérem, akkor tessék többet főzni!? Káposztalevest rendeltem, és natúrszeletet gombával, zöldséges rizzsel. A második kellemetlen meglepetés az volt, hogy noha …-ban vagyunk, az árak belvárosiak voltak. Amíg kihozták a takarmányt, végignéztem az ebédelőkön. A szembe asztalnál öltönyös fószer ült, kezén aranyóra, nyakkendője láthatóan jó minőségű. Míg a kajáját várta, a legalja bulvárlapot tartotta az egyik kezében, a másikban pedig kézi számítógépével játszott. Végig. Mikor kihozták a kajáját, akkor is. Sonkával töltött rántott sajtot evett. A sajtot előzőleg feldarabolta, mint megboldogult nagyanyám csinálta velem, mikor még nem tudta, kést és villát használni; s miközben vakon szigonyozott a tányéron, közben a PDA-t bütykölte.
A másik asztalnál egy még fontosabb ember ült. Előtte notebook volt. Káposztasalátát evett, s közben végig laptopozott. Megevett két káposztasalátát. Nagyon szerethette.
Istenem! – gondoltam. Ha most leszakadnak a födém, és az aláhulló gerendák maguk alá temetnének, fel se tűnne senkinek. De ha ez a két értékes ember is ott maradna, az komoly veszteség lenne a világnak. Tán még a passzátszél se fújna.
