A hírlapíró és a halál

Tárgyalóasztalhoz ült Daniel Lipšic, a tartósan a bejutási küszöb alatt tanyázó Új Többség (NOVA) elnöke és Ján Figeľ, a Kereszténydemokrata Mozgalom első embere.
Találkozásuk informális volt, lehet, hogy csak ittak egy kávét valahol, elvégre emberek vagyunk, és a gazdasági életben is teljesen általános, hogy a konkurens cégek vezetői is beszélőviszonyban vannak egymással. Informális, és a sajtóbeszámolók szerint eredménytelen találkozójuk ténye azonban csak kiszivárgott valahogy. Ennek pontos körülményeit e sorok írója nem ismeri, de ez egyaránt szolgálhatja mindkét fél érdekét. Figeľ kereszt(ény)apa megmutathatja, hogy a tékozló fiúk számára is van visszatérés, főként, ha még hoznak is 2–3 százalékot. Lipšic számára a helyzet kicsit ciki, talán még a megalázó jelző sem lenne túlzás, ugyanakkor így biztosíthatja az elfordulást fontolgató híveit, hogy szavazataik nem vesznek el.

Ma egy éve, hogy nem kell rettegve néznünk a köztársasági elnök sajtótájékoztatóit, attól tartva, hogy az ország első embere milyen blődséggel fogja égetni a tisztségét, s vele az országot.
Tavaly ilyenkor iktatták be Andrej Kiskát. Amit azóta láttunk, az csak az elődökhöz képest értékelhető jónak, önmagában a teljesítmény egy erős közepesre elegendő.

Leonardo DiCapriót hírbe hozták Rihannával. Azt hiszem, legtöbb férfitársam hasonló esetben csak amiatt lenne szomorú, hogy a hír nem igaz. A francia Oops! sztármagazin azt állította, DiCaprio Rihanna gyermekének az apja. Ráadásul mindezt tette úgy a lap, hogy tudta, a hír nem igaz.

Hatpárti parlament alakulna, ha most tartanák a választásokat, derül ki a legfrissebb, május végén végzett, és a múlt pénteken közzétett közvélemény-kutatásból.

Összetartozni jó. Legalábbis sokkal jobb, mint arra emlékezni, hogy kárt szenvedtünk. Elvettek tőlünk valamit. Trianon alapjaiban rengette meg a magyar identitást. Azóta eltelt 95 év.
Az „a miénk volt ezer évig,/egy falut sem hagyunk nékik” dacából már rég kinőttünk, a Lesz, lesz, lesz… legfeljebb a filmhíradó archív felvételein recseg. Nem lesz. Ezt már valószínűleg a magyarok nagyon kis hányadán kívül mindenki belátta.

Három ellenzéki honatya azt szeretné, ha a speciális ügyészt leválthatná a parlament, ha az nem teljesíti a törvényben foglalt feladatait. A jogszabály-módosítást Daniel Lipšic, Richard Vašečka és Ľubomír Galko kezdeményezte. 

Galko, az egyik kezdeményező

Államra – és itt most pusztán a struktúrára, nem pedig az ideára gondolunk – bizonyos feladatok nagybani hatékonyabb elvégzése végett van szükség. Ez meglehetősen durva, ám lényegretörő leegyszerűsítés. Kell állam, hogy legyenek utak, iskolarendszer, egészségügyi ellátás, hadsereg, rendfenntartás, katasztrófaelhárítás stb. De ahhoz nem kell állam, hogy megmondja, milyen zenét hallgassak.

Valószínűleg már csak a fekete humor legelszántabb rajongói követik figyelemmel a szebb napokat is látott Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió agóniáját, és ami körülötte van.
A királydrámának nem, legfeljebb szappanoperának nevezhető történéssorozat különösen hardcore, már a politikával napi szinten foglalkozók gyomrát is megülő epizódja volt, amikor Pavol Frešo még létező köre arra szólította fel Ľudovít Kaníkot, hogy ne verje szét a pártot. Tetszenek érteni? Azt, amelyiknek a parlamenti frakciója két főre apadt, és tulajdonképpen a kérdés már tényleg csak az, ki oltsa le a villanyt. Az országot a „sötét lyuk” pozíciójából kirángató, és a nagy ellátórendszerek legalább részleges reformjával elévülhetetlen érdemeket szerző párt dicstelen vége azonban általános tanulságokat is tartogat a hazai politikai osztály számára.