Magyarország legfőbb problémája az a hókatasztrófa kapcsán, hogy a Terrorelhárítási Központnak miért van szüksége páncélozott csapatszállítóra. A Facebookon és a blogoszférában mindenki nagyon okos, mindenki tudja, hogy kellett volna csinálni. Ha élne szegény Jani bátyám..., ő is megmondta...
A helyzet Szlovákiában is részben hasonló, bár a hangsúlyok némileg máshol vannak.
E sorok írója csütörtökön 3,5 óra alatt tett meg 68 helyett 102 kilométert, helyenként úgy, hogy a látótávolság a szélvédőig terjedt, így pénteken, mikor a katasztrófáról szóló hírekkel dolgozott egész nap, jobban át tudta érezni az M1-esen éjszakázók helyzetét, noha ez rajtuk bizonyosan nem segített.
Galánta környékén még istenes volt a helyzet, a Vágsellyére vezető úton 50-70-nel lehetett haladni.
Sellye végén, a vasúti átjáró előtt felvettem két stoppost, akik a sűrű havazásban integettek. Amikor alig tudtam visszahajtani az útra, már éreztem, hogy ez nem lesz annyira jó. Vágfarkasdig 40-50-nel lehetett menni üzembiztosan, itt a szél már úgy hordta a havat, hogy a stopposok nagy valószínűséggel már megbánták, hogy beszálltak a kocsimba.
Negyedig a helyzet változatlan, Negyed és Ifjúságfalva között már borzasztó, Gúta előtt árokba csúszott teherautót mentenek. Gúta után már-már otthon éreztem magam, és a hűtőben váró Keltre gondoltam, amikor szembejött egy Audi, erőst villogva. Az előttem akkor már csak 30-cal menő mikrobusz lefékezett, én, és a nyomomban szorosan menő Fabia is. "Ne menjetek arra, egy kamiont húznak ki az árokból" - mondta a srác.
Ebben a helyzetben vagy Nemesócsa felé lehetett volna kerülni, szerencsére nem ezt választottam, akkor még nem tudtam, hogy ott már javában áll a bál; esetleg Vág menti úton, de azt elvetettem, gondolván, hogy az biztos szar; vagy Naszvadnak. Ez utóbbit választottam.
A helyzet itt már ködlámpákkal is reménytelennek tetszett, az 563-asról lekanyarodva apokaliptikus viszonyok fogadtak, Naszvad 7 kilométerre volt, de gyakorlatilag ez elérhetetlen távolságnak tűnt. A hóátfúvások is egyre nagyobbak voltak. "Ha egy ilyenen fennakadok, tuti, hogy itt éjszakázok" ¬ gondoltam. Még jó, hogy a téli pokróc még benne maradt az autóban.
Naszvadon erős késztetést éreztem, hogy bekéredzkedjek egy itt élő kollégámhoz, de aztán meggyőztem magam, ha már itt vagyok, innen már csak egy parasztköpés Komárom. Lehet, hogy ez elbizakodottság volt, a szomszéd falun is áthajtva csak nem akart jönni az a 64-es út, a hó meg egyre nagyobb volt.
Végül nagy nehezen kiértem a komáromi főútra, pont egy hókotró után. Ó, príma, majd megyek mögötte, és akkor minden sirály lesz. Nem így volt, a szél gyakorlatilag azonnal visszahordta, amit a narancssárga dolgozó eltúrt. A dolog még egyszer, Hetény környékén durvult el, itt nagyon sok hó volt az úton, látni meg alig lehetett valamit. Gyulamajornál árokba csúszott busz villogott. Ilyen körülmények között sikerült hazaszánkóznom, +32 km-t rányomva, és én még szerencsésnek mondhatom magam az árokba csúszott sporttársakhoz képest.
Most kit szidjunk a kialakult helyzetért? Holle anyót? (folyt. köv.)
