Két évtizeddel a rendszerváltás után talán felesleges lenne érveket felhozni amellett, társadalmunknak mennyire fontos alapértéke az állampolgár szabadsága. Éppen ezért fontos, hogy a mindenkori államhatalom hogyan viszonyul ehhez, és mennyire biztosítja minél szélesebb körben történő érvényesülését. Ha azt vizsgáljuk, hogy az éppen kormányon levő, önmagát baloldaliként meghatározó Smer számára mit jelent az állampolgár gazdasági, döntési és egyéb szabadsága, azt kell látnunk, a baloldali ideológia csak burkolat a Súmračná utcai székházon: a párt ezzel kapcsolatos álláspontja legalábbis nem mondható következetesnek, hanem pillanatnyi érdekei mentén alakul.
A Smer háza táján tulajdonképpen akkor szűnt meg az ideológiai útkeresés, amikor Boris Zalát, a „harmadik út” ideológusát száműzték előbb a szűkebb pártvezetésből, majd az országból is, az Európai Parlamentbe. Ezt követően profilálódott tisztán baloldali párttá, egykori kommunista aparatcsikok és milliárdos vállalkozók furcsa együttélését valósítva meg, eddig sikeresen.
Érdemes megvizsgálnunk, hogyan jelenik meg az egyén szabadsága, csupán az elmúlt pár nap törvényhozási gyakorlatában. Kedden a párt, részben önnön képviselőit is meglepve, elállt attól a javaslatától, hogy a jelenleginél jobban korlátozza az üzletek ünnepi nyitva tartását. A liberális Szabadság és Szolidaritás korábban a korlátozás ellen tiltakozva arra hivatkozott, hadd döntsék el a kereskedők, ki akarnak-e nyitni ünnepnapon, illetve az alkalmazottak, hogy vállalják-e a munkát ilyenkor. A Smer valószínűleg az üzletláncok lobbitevékenységének hatására állt el a további korlátozástól, de a lényeg: nem kívánja korlátozni a gazdasági szabadság érvényesülését, pedig baloldali pártként a dolgozók ilyetén „kizsákmányolása” ellen kellene küzdeni.
Egy nappal később. Dušan Čaplovič oktatási miniszter a felsőoktatási törvény módosítását terjeszti be. Ez önmagában is megérne egy terjedelmesebb fejtegetést, de koncentráljunk most csak arra, hogy irányszámok bevezetésével számol az egyes szakokon. Jó kommunistához illően nem differenciálva az egyes iskolák között. Azaz, mivel képtelen kilépni abból a gondolati keretből, melyben szocializálódott, akár a tervgazdaság idején, megszabnák, hogy milyen szakma képviselőjéből mennyi kell (eleve azt feltételezve, hogy megszerzett diplomájukat a fiatalok itthon kívánják kamatoztatni). Ha megvizsgálnánk, mennyi politológus dolgozik multik call centereiben, megveregethetnénk a tárcavezető vállát. De hová lesz az egyén szabadsága? Ha egy érettségiző alig várja, hogy megkezdhesse tanulmányait tibetológia–egyiptológia szakon, a markánsan baloldali álarcot öltő, paternalista állam miért akarja, hogy gépészmérnök legyen? Az állam feladata ilyenkor, hogy az általa fenntartott oktatási rendszeren keresztül figyelmeztesse őt: fiam, ezzel a szakkal nem biztos, hogy lesz munkád, aztán mehetsz a call centerbe te is, vagy a Samsungba a sorra. A felsőoktatási tervezés – ha ezt lehet annak nevezni – jelenlegi irányváltása azonban túlmutat az állam által elvégzendő feladatokon, az állampolgár kárára.
És ez csupán két nap két példája arra, mennyire esetlegesen viszonyul a kormányzó párt társadalmunk egyik legalapvetőbb értékéhez...
