Két fontos intézményrendszerben is megingott a társadalmi bizalom az elmúlt hetekben, a sajtóban, és az egészségügyi ellátórendszerben. Persze, mikor a globális pénzpiacot soha nem látott bizalmi válság tépázza, vagy, hogy csak a saját portánk előtt söprögessünk, Szlovákiában pedig talán csak a harmadik Mečiar-kormány idejéhez mérhető mélyponton van a kormányba és a parlamentbe vetett bizalom, az igazságszolgáltatási rendszer esetében pedig ugyanez kormányoktól függetlenül tartósan a bányászbéka feneke alatt van, ez a hír már keveseket ráz meg, sajnos, napjainkban inkább a közbizalom hiánya tekinthető alapállapotnak.
A lehallgatási botrányról korábban írtunk e hasábokon, s továbbra is úgy gondoljuk, annak az esélye, hogy az „igazság” valaha is kiderüljön, minimális, mivel a védelmi minisztériumból, és az általa irányított alrendszerekből az egyébként indokolt törvényi szabályozás végett nem juthatunk olyan könnyen információkhoz, hatványozottan igaz ez a két katonai titkosszolgálat tevékenységére. Ezekből a struktúrákból (jobbára) csak célzottan, és közvetítve kerülnek ki információk, a közvélemény pedig leginkább azt tudja, amit az információ újraelosztásában érdekeltek szeretnének, hogy tudjon. A Katonai Elhárítás által végzett szakmai munkáról egy viszonylag szűk körnek lehet kvalifikált véleménye, a belé vetett közbizalom pedig standard eszközökkel nem mérhető fel releváns módon. Arról azonban mindenkinek lehet véleménye, amikor egy politikus szinte lediktálja egy újságírónak, hogy mit kellene írnia. Miután az egyre eszkalálódó lehallgatási botrány során felkerült a világhálóra Vanda Vavrová, a Pravda szerkesztője, és Róbert Kaliňák smeres parlamenti képviselő beszélgetése, melynek hitelességét később elismerték, az újságolvasók joggal gondolhatják, hogy ez a ceruzafogós József Attila-i helyzet az általános a sajtóban. Mert ki gondolta volna... És pont Vavrováról (akit egyébként e sorok írója nagyon jó újságírónak tart, még ha ez nem is lényeges).
Az orvosok tiltakozásáról is már sokan sokat írtak. Ha minden igaz, a kedves olvasó a jelen lapszámot már egy olyan napon tartja a kezében, amikor Szlovákiában már nincs vészhelyzet, és a kórházak újra normális módon működnek. (Persze, arról, hogy a vészhelyzet előtti állapot visszaállítása normálisnak nevezhető-e, bővebb terjedelemben kellene értekezni.) És még ha tudjuk is a napokban unalomig sulykolt tényeket, hogy az Orvosszakszervezet nem egyenlő az összes orvossal, hogy a Szlovákiában praktizáló összes orvos közül „csak” 2400-an adták be a felmondásukat, hogy a tiltakozás csak a kórházi orvosokra terjedt ki, valószínű, hogy a váróteremben órákig várakozó, a rendszert szidó betegek – nyilvánvalóan helytelen módon – nem fognak különbséget tenni orvos és orvos között, mint ahogy – nyilvánvalóan helytelen módon – a jó és a rossz doktorok egyaránt megkapják a háromszáz eurós fizetésemelést. Miközben a lakosság egy népes csoportja ennél alig valamivel többért egy hónapig dolgozik. Félreértés ne essék, nem az orvosok méltányos keresetét szeretnénk elvitatni, de Kollár doktorék a bérharcban túl messzire mentek, 800 eurós béremelést követelni akkor, amikor az ország gazdasága eresztékeiben recseg, minimum nem adekvát, de ezt lehetne csúnyábban is mondani. Valószínűleg ez, a személyes érintettség – hisz beteg bárki lehet –, és a halálos zsarolási potenciál az, ami a lakosságot elfordította a tiltakozóktól.
Az egyébként is véznácska közbizalom így alig több mint két hét alatt két pofont is kapott, melyek közül az utóbbi a súlyosabb, mert, ha az olvasó hitvány bértollnokoknak tartja az újságírókat, legfeljebb nem vesz újságot, vagy nem azt, amit eddig. Orvosokkal nem ilyen egyszerű a helyzet.
