Ha a kedves olvasó nem tud arról, hogy ábécérendben Besztercebánya, Komárom, Nyitra és Pozsony után nyílt egy újabb magyar tanszék e hazában, ne nyúljon a szöges korbácsért egy kiadós, jól megérdemeltnek vélt autoflagelláció végett. Ahhoz képest, amihez szok(tat)va vagyunk, az esemény szinte titokban történt.
Legutóbb, mikor magyar felsőoktatási intézmény nyílt, a Peter Schutz által lazán csak „tá učňovka v Komárnenak” nevezett Selye János Egyetem, a nyitást a szlovmagy sajtóban példátlan csinnadratta kísérte. A magyar felsőoktatás első republikabeli felszámolásával ejtett történelmi sérelem orvoslására jó sokat kellett várnunk, így az iskola még mindig kicsit „magyar narancs”-jellegű, elnézőbbek vagyunk vele. (Sajnos, ez abban is megmutatkozott, hogy a szlovmagy sajtó számos visszásságot nem tematizált, szegény Hushegyi „Akkormégnemtanácsadó” Gábort pedig szénné zrikálták /az MKP-sok, amin – figyelem – az akkor még Bugár Béla által vezetett pártot kell érteni, kispajtások/, mert ki merte fejteni, hogy szerinte ezt nem kéne, vagy nem így; nem azt mondom, hogy igaza volt, csak hogy a válasz volt méltatlan – mindez azonban most nem lesz tárgya ennek a bejegyezésnek.)
Itt most nem voltak kamerák, nem voltak „fontosemberek”, mégy egy szar fényképet se adtak ki a hírügynökségek, így nem tudjuk, hogy volt-e legalább valami szobor- vagy emléktábla-avató. Mert azt szereti ám a szlovmagyar... Egy szombati, szagtalan, íztelen, színtelen hírügynökségi jelentésből kellett értesülnünk róla, hogy a Tarca parti Athénban, Maléter Pál vezérezredes, vértanú szülővárosában, az Eperjesi Egyetem kebelén Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézetet nyitottak.
Jóhiszemű, örök optimista blogként próbáljunk érveket keresni a tanszék létjogosultsága mellett:
- Virágozzék minden virág!
- Minden, ami ilyen szlovmagy központi izé, nyugaton van, miért ne lehetne a keletieknek is tanszékük?
- Ha mondjuk egy bolyi vagy szinyéri gimnazista akar magyar-valami szakon tanulni, és nem Miskolcra megy, hanem valamelyik hazai egyetemre, most megúszhatja a 4-6-8 órás utazást, ezáltal szülei pénzt takarítanak meg, neki pedig javul az életminősége.
Többet nem tudok...
A tanszéknyitás kapcsán olvasgattam egy kicsit az Oktatási Információs és Prognosztikai Intézet honlapját. (http://www.uips.sk/) Eszerint – 2010. 9. 15-ei a legutóbbi adatgyűjtés – Szlovákiában 16 222 állami, 603 egyházi iskolát látogató magyar felső tagozatos gyerek van. Ehhez jön 4067 gimnazista és 7719 szakközépiskolás. Összesen 28 611 tanuló, akit magyar szakos tanár okít magyar nyelvre és irodalomra. (Tételezzük fel, hogy a táblázatokon nem nyitottam ki az összes fület, valakiket nem számoltam bele, és kerekítsük fel 30-ra.)
Nem valószínű, hogy az új tanszék hatására azok is magyartanári pályára adják a fejüket, akik eddig bányamérnöki, egészségügyi, atomfizikusi, vagy éppen – Pokorni Zoltán kedvéért – balneológiai tanulmányokat fontolgattak. Sokkal valószínűbb, hogy az intézmény Kassa megyére fog fókuszálni, Komáromból meg esetleg az fog odamenni, akit még a Selyére se vettek fel. Így a magyartanárok száma nem fog ugrásszerűen nőni, legfeljebb max. 1-2-több(?) tucattal.
De ezzel együtt – mintegy neohushegyiként (azzal, hogy én még nem kaptam ajánlatot Pavol Paškától díszmagyari munkakörre) – óvatosan teszem fel a kérdést: amikor jelenleg a négy hazai magyar tanszékünk a magyarországi felsőoktatási intézményekkel karöltve (az uips.sk-n a hazai képzésekről van adat, a Mo.-on e szakon diplomát szerző felvidékiekről viszont /nekem/ nincs, ezért a becsült adat) a legpesszimistább becslés szerint is évi minimum száz magyar szakos diplomával rendelkező fiatalt bocsát ki a munkaerőpiacra, akik ezen a harmincezer gyereken akarnak osztozni, miközben egy tanári pálya kifutási ideje jó hosszú, elméletileg a nyugdíjig tart, akkor bizonyosan kell nekünk egy újabb magyar tanszék?
