A napokban, vonatozás közben az Opus (szlovákiai magyar írók folyóirata) 13., 2011/4 számával rövidítettem az utat. Tán nem ez az idei legerősebb szám, de hát H. Nagy Péternek és csapatának hozott anyagból kell dolgoznia; a Juhász R. József-fotók viszont tetszettek, de nem erről lesz szó.
A Jubilánsok 2011 mellékletben (szerkesztette Csanda Gábor felfüggesztett blogger) – melyben a SZMÍT aktuális jubilánsait köszöntik, idén Ardamica Ferencet, Czagány Erzsébetet, Gyüre Lajost, Koncsol Lászlót, Kovács Magdát, Mács Józsefet, Mészáros Lászlót, Miklósi Péter, Motesiky Árpádot, mindannyiuknak tartós, jó egészséget és töretlen alkotókedvet kívánunk, még ha nem is vagyunk irodalmi fórum – a tavalyi ünnepeltek egyike, Duba Gyula méltatja Czagány Erzsébet szerkesztő (nagy!)asszony munkáját.
Duba ezt írja: „Jó érzéssel emlékezhetünk az aprólékos műgondra és felelős munkára, mellyel a könyv készült. A lektori véleményezés és az első szerkesztői olvasat, a szövegszerkesztés és a szerzővel való konzultációk, a kézirat előkészítése, a hasáb- és oldalkorrektúrák, a szemleív. (A szemleív kb. a kéziratpapír szóval együtt fog kihalni, vagy már ki is halt. Én is csak azért tudom, mi a kéziratpapír, mert egy kolléga egyszer félretett egy csomaggal, még a régi világban, és egy szerkesztőségi költözés előtt nekem ajándékozta. – a blogger megj.) Kéziratokra emlékszem, átragasztott és újragépelt sorokkal, a szerkesztői gondoskodás jegyeivel, egyezményes jelekkel és parányi részletekkel; a nyomdába küldött kéziratnak, részben a szlovák szedők okán is, hibátlannak és véglegesnek kellett lennie. Hónapokig tartott, míg a kézirat nyomdába került, több kéz és figyelem nyomait viselte. (A több kéznek és figyelemnek nem mindig és mindenki örült, ahogy erről a laudátornak is lehetnek emlékei. – a blogger megj.) Mindez a mai gyors technológiák mellett érthetetlennek és feleslegesnek tűnhet fel, csak hát... az igazi műtárgy nem időfüggő, és munkaigényes.”
Eddig Gyula bá. Na az ilyen típusú figyelem és fegyelem kellene szerzőinknek kurvára napjainkban is, de nincs. A helyzet nem teljesen reménytelen, van azért nekünk Tóth Lászlónk, Ozsvald Zsuzsánk, Haraszti Máriánk, Csanda Gáborunk, Fazekas Józsefünk (gondolkodom, kit írhatnék még ide...), de ezek az emberek mind fanatikusok; emellett alkotó energiáik egy részét feleslegesen kötik le adminisztratív terhek. (Tóth László a szerkesztő társszerzőségéről itt.) Tán nem is a káderhiányra, hanem az intézmény hiányára szeretnék rámutatni. Az olyasmi a ritkaság – vagy talán nincs is már ilyen? –, hogy valaki napi 8 órában szerkesztő, aztán kimegy a munkahelyéül szolgáló szerkesztőségből – Tóth László azt mondta a linklet beszélgetésben, hogy ezek műhelyek voltak –, könyveket vesz, olvas, él stb., aztán másnap visszamegy a szerk.-be, ahol megint 8 órában szerkesztő. Ma másod- vagy sokadállásban, térden szerkesztődnek a könyvek, mint ha még mindig a szamizdatkorszakban lennénk, persze, nem az esetleges politikai elnyomás okán, hanem gazdasági kényszerből. És aki tudja, mennyit fizetnek a kiadók a szerkesztőnek, ha kapnak pénzt Chmel apótól, nem is nagyon fogja törni magát, hogy szerkesztő legyen. Még akkor sem, ha a Thészeusz és a fekete özvegy szerzője szerint a kiadói szerkesztőknek (olvassuk el, ha meg akarjuk tudni, hány élete van)... Vesszőkről és szinonimákról folyó, vörös fejig fokozódó üvöltözés, a minőségre törekvés jegyében – vagy minőségességre, ahogy az egyik nagy formátumú politikusunk mondta szombaton –, hónapokig készülő könyv..., ez már csak néhány ősbölény emlékeiben él.
Száz Czagány Erzsébetet, ezeret! – kiálthatjuk. A pusztába.
