Láttam Kallós Zoltánt. Válaszúti olvasóim nyilván erre csak vállat vonnak, mondván: ejszen mi es látjuk, minden nap. De én nem. Kallós nekem eddig az egyetemi tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyváros körúti antikváriumában megvett Balladák könyve volt, meg – az általánosan elérhető CD-k mellett – egy válaszúti tánctáborban felvett kazetta, melyet az asztalra tett diktafonnal rögzítettek. Mikor a hangulat már jobb volt, és az asztalt is ütötték a nótáknál, a diktafon ugrált. Így a kontra mellet még egy ritmus felkerült a hanghordozóra, melyet viszont ma gond lejátszani, mert a Macen nincs kazettabemenet.
Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterületen a legnagyobb népzenei gyűjtést. Ez azonban nem egy népzenei blog, és bár készülünk a Nemzeti Táncszínház következő Martin-előadására, aki Kallóssal együtt gyűjtött, poszt nem lesz róla, mert nem vág a profilba, és nem is értünk hozzá.
A tiszteletre méltó ősz ember – a törzsolvasók nyilván sejtik – a szórványkollégium miatt került ide.
Az észak-mezőségi magyarság (Borsa, Lóna, Lozsárd völgye) szórványosodásának egyik igen fontos vetülete az óvódák, iskolák összevonása, majd beszüntetése.
A Kallós Zoltán Alapítvány megalakulásától kezdve szívügyének tekinti mindazon környékbeli gyerekek sorsát, akiknek szülőfalujukban vagy annak közelében nincs lehetőségük magyar nyelven tanulni. 1999-ben újraindította 4 kisdiákkal 25 év szünet után az anyanyelvi oktatást Válaszúton. A 2011-2012-es tanévben 26 településről 93 óvodás és kisiskolás tanul Válaszúton. A gyerekek az állami oktatási rendszer programját követik a válaszúti óvoda ill. általános iskola keretén belül.
Hát így. Azt ugye azért érezzük, hogy milyen erős a kontraszt, amikor olyan hírt olvasunk, hogy a magát a tömbmagyarság bástyájának tartó Dunaszerdahelyen a szlovák iskola praská vo švíkoch, Válaszúton meg van egy ember, aki ugyan ma már sok(?) állami támogatást kap – és ő meg is érdemli, szemben sok felvidéki támogatottal –, de amikor elkezdte a munkáját, nem az állami csöcsre akart rábukni, hanem – tessék figyelni – a saját vagyonát íratta az alapítványra, miután visszaigényelte a családjától elvett telket a román államtól, és iskolát épített.
Hát, szórványunk nekünk is van. Ha a szórvány szót halljuk, könnyes szemmel gondolunk az elvesző (vagy már tán el is veszett) Zoboraljára, esetleg Medvesaljára. De szórvány vagy szórványosodik „Pozsony alja”, a Szenci járás, az Érsekújvári járás északi része, Léva és környéke, a Nagykürtösi járás, Nagyrőce, Losonc, Kassa és a Kassa-vidéki járás is, és hadd ne folytassam... Szóval szórványunk nekünk is van akármennyi. Az a baj, hogy Kallós Zoltánunk nincs.
Ez egész jó glosszás befejezés lett volna. De Kallós Zoltán az asszimiláció ellen folytatott harc egyszemélyes intézménye és kóbor lovagja. Az ilyenekre nagy szükség van. (Ja, arra emlékszik még valaki, amikor még a nem parlamenti képviselő Ladányi Lajos mikrobuszozott a gyerekekkel, hogy azok eljussanak a magyar iskolába? Ajánlom a csak Balkó Gábortól tájékozódó olvasóim figyelmébe ezt a momentumot...) Ám még ennél is nagyobb szükség lenne összehangolt szórványstratégiára, amiről a közelmúltban jó konferenciákat rendeztek, egyiken-másikon magam is megfordultam tudósítóként vagy hallgatóként, előrelépés azonban nem történt. Így marad a gerillaharc. Például a gerillatábla a 63-as főút mellett, mely holnap akar berobbanni a szlovmagy sajtóba, a megafonozás a párkányi állomáson stb. Azonban mindenki tudja, hogy ez nem megoldás.
A Kallós Zoltán Alapítvány munkáját a FB-on is követheted.
