Amikor eresztékeiben recseg-ropog a szlovák koalíció, és a szlovákok mindenféleképpen módosítanák az állampolgársági törvényt, csak az a magyaroknak ne legyen jó, egy vécéről írni akár köldöknézésnek is tűnhet, de leszarom.
Egy mellékutcából mentünk az Andrássy út felé. Már távolabbról is látszott, hogy az emberek kerülgettek valamit a járdán. „Biztos kutyaszar – gondoltam. – Egész Bpest egy nagy kutyaszar. Mondja már meg valaki, miért kell egy nápolyi masztiffot tartani pl. a Nagymező utcában? Oda nem elég egy yorki?” A földön egy ember feküdt. Szebb napokat is látott, kopott, (ki tudja, milyen) foltos, egykor élére vasalt nadrág, viseltes nyakú ing, vékony, barna, szakadt kardigán, borosta, műanyag szatyorban ételhordó; a fejéből vér folyt. Ó, b+, mit fogunk csinálni egy vérző hajléktalannal? – jutott eszembe, EÜ-doboz a város másik felében parkoló kocsiban, és az ember nincs felkészülve ilyen helyzetekre. Elméletben ugyan tudom, hogy például az ingemből nagyon jó kötést lehet készíteni, de legalábbis szokatlanul néznék ki a kulturális eseményen, melyre igyekeztünk, egy fedetlen felsőtestre felvett zakóban... Aztán kiderült, hogy a komának szerencsére nincs komolyabb baja, csak részeg. Elesett, beverte az orrát, az vérzett. Ezen néhány papírzsebkendő segített, a felkeléssel már gondok voltak. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a fószer előkotort egy kulcsot, és azt motyogta akadozó nyelvvel, segítsünk neki hazamenni. A bejárati ajtótól pár méterre esett orra. A nagy zöld kapu egy klasszikus, körgangos, betonudvaros házba vezetett. Az elsőn lakom – hörögte Antal (ezt ekkor még nem tudtam, a névtábláról olvastam le később). Igyekeztem valahogy úgy támogatni, nehogy véres legyek. Azt, hogy a lakóközösségben nem örvendhet osztatlan népszerűségnek, abból szűrtem le, hogy a gangról többen is látták, ahogy vonszolom, de senki sem próbált segíteni. Esélytelen volt, hogy a bejárati ajtó zárjába betalál a kulccsal, ezért T. nyitotta ki az ajtót, miközben én tartottam a háziurat. Az ajtón túl mérhetetlen lepusztultság fogadott – önkéntelenül Seiz dévényi dala jutott eszembe: zase další vyjebaný deň v tejto diere –, de nem lenne szép dolog egy ismeretlen szobabelsőjéről írni, annál is inkább, mert nem is biztos, hogy tudja: vendégei voltak. Leültettük a fickót egy székre, T. adott még neki pár papírzsepit, és megpróbáltam rávenni, hogy ha elmentünk, majd csukja be az ajtót, de ennek nem láttam túl nagy esélyét. Na, ez eddig egy béna tantörténet hosszúra nyúlt felvezetése is lehetne, de itt most nem az erkölcsi tanulság jön. Hanem, hogy a kb. 30 négyzetméteres, szobakonyhás lakásból sehova sem nyílt ajtó. Még egyszer visszanéztem, hogy megbizonyosodjak róla. De tényleg nem.
– Te, itt nincs wc és fürdőszoba?! – mondtam T.-nek.
– Jól van, gyere már...
– De tényleg nincs!
Elfelé menet benéztem az ablakon. Antal nem csukta be az ajtót, lebukott fejjel gubbasztott a széken. Visszamentem az ajtó elé. A lépcsőházban a két lakásajtó mellett egy keskenyebb, riglivel záródó ajtó is volt. Ott volt a budi.
Hangsúlyozom, vidéki man vagyok. Ha most egy budapesti bekommenteli, hogy ez náluk így szokás, és a magyar székesfővárosban mindenki a folyosóra jár hugyozni, akkor oké. De leéltem már három évtizedet, és bizony – tanyavilágbeli kalandozásaimat leszámítva – nem láttam olyan lakást, amelyikben nem volt klozet. És hallottam, hogy Kőbányán még előfordulnak ilyenek, de azt, hogy a belváros szívében, a VI. kerületben is vannak ilyen lakások, álmomban sem gondoltam volna. Ez is egy ceruzavonás Budapest kevésbé ismert arcához.
