A hírlapíró és a halál

A lassan nyárba hajló tavasznak a virágok nyílásán, a madárcsicsergésen, és a női ruhák helyenként bűncselekményszámba hajló rövidülésén túl egyik biztos jele, hogy halnak a motorosok. Miként a mosónők, ők is korán. Akik nemcsak a lapok véleményrovatát és a sportoldalt böngészik, hanem a rendőrségi naplóra is vetnek olykor egy-egy pillantást, láthatják, megszaporodtak a halálos vagy – a jobb(?) esetben – súlyos kimenetelű motorosbalesetekről szóló hírek. Egy Csaca melletti faluban jogosítvány nélküli, ittas suhanc törte rommá a quadját és önmagát. Morvaszentjános mellett egy férfi úgy leesett a quadjáról, hogy helikopter vitte a pozsonyi kórházba. Onor községben kölcsönmotorral tett egy kört egy 26 éves legény – az utolsót. A tragédiát súlyosbítja, hogy az esküvőjére készült. Az sem biztos, hogy az a 32 éves férfi motorra ül még valaha, akit Románfalváról vittek a nyitrai kórházba a légi mentők. A fenti esetek az elmúlt pár nap hírei. Igen, tudom, motorozni – és quadozni – nemcsak közlekedési forma, hanem életérzés, szubkultúra. Bőrszerkóban döngetni, dacolva a szembeszéllel; a pirosnál peckesen előreszlalomozni a visszapillantó tükrök között, majd, mikor az álmos kocsisor lassan meglódul, nagy gázfröccsel elhúzni előtte... Míg reggel kocsival a Somorja–főváros útszakaszt másfél-két órába telik megtenni, motorral 20 perc alatt megoldható, és a belvárosban sincsenek parkolási gondok – az életérzésen túl gyakorlati szempontok is szólnak a kétkerekű táltosok mellett.

Egy több száz lóerős gépet valószínűleg senki sem azért vesz, hogy kilencvennel közlekedjen vele. Pedig lehet, hogy érdemes volna. A sebességhatárok betartása ugyan korlátoz a szabad mozgásban – ugyanez az autósokra is igaz –, de nem annyira, mint a tolószék vagy a koporsó.