A hírlapíró és a halál

Szlovákiát kormányfőként eddig mindig autoriter férfiak – egyben pártelnökök – vezették, akiknek – Mikuláš Dzurinda második országlása végét és persze az átmeneti Moravčík-kormányt leszámítva – stabil parlamenti többségük volt. A 2010-es választások után úgy alakult, hogy az ország 17 éves történelmében először egy nő került a kormányrúdhoz, aki nem pártelnök, s az általa vezetett koalíció parlamenti többsége annak megalakulásakor is csekély volt, azóta pedig két képviselő is „függetlenedett”. Több szempontból is kísérleti projekt.

Nem tévedhetünk nagyot, ha Iveta Radičovára hadsereg nélküli tábornokként tekintünk, akinek a mozgástere addig terjed, ameddig elsősorban Mikuláš Dzurinda, másodsorban koalíciós partnerei engedik.

Az, hogy Radičová pozíciója nem rokonítható elődeiével, már a Hayek Consulting körüli botrány idején nyilvánvalóvá vált. Nem tudott rendet tenni Juraj Miškov (SaS) gazdasági miniszterrel sem, aki határozott utasítása ellenére sem számolta fel a Kis- és Középvállalkozásokat Támogató Nemzeti Ügynökséget. Bár a választási kampány során elutasították a további privatizációt, most mégis magánosítanák a vasúti teherszállítást, a Slovak Telekomot, és a távhőszolgáltatókat, melyek kérdésében a kormányfő kínos visszakozásra kényszerült. Azt sem sikerült elérnie, hogy az állami intézmények vezető pozícióit ne pártjelöltekkel, hanem pályázati úton töltsék be. Most meg itt van ez a Mikulčík-ügy. Éppen annak leírására készültünk, hogy Iveta Radičová hatalma legfeljebb a kormányhivatal kovácsoltvas kerítéséig terjed, amikor a déli hírekben bemondták, hogy Miroslav Mikulčík, az Adóigazgatóság vezérigazgatója „önként” távozik tisztségéből.

Mikulčík távozását Radičová tárgyalta meg a kormányülés idején. Azt e sorok írásakor nem lehet tudni, mivel vette/kényszerítette őt rá a lemondásra. Azok után, hogy az SDKÚ vezetése kedden a pártszékházban felmosott Radičovával, majd Mikuláš Dzurinda rezzenéstelen arccal kijelentette, a párt megtartotta a miniszterelnökét, belekényszerítve őt a kínos színjátékba, hogy az épületbérlet ügyét az Állami Számvevőszékre hagyják, ez volt az egyetlen lépés, mellyel (többször) sárba tiport kormányfői tekintélyét úgy-ahogy helyreállíthatta. Jól nézne ki az államigazgatás, ha egy miniszterelnök egy állami hivatalnok menesztését sem tudná elérni. Az az érvelés, hogy személyi kérdésekben az egyes tárcákon belül a miniszter az illetékes, munkajogi szempontból kétségkívül igaz, a miniszter, és a miniszterelnök azonban nem egyenrangú partnerek a kormányban.

Iveta Radičová most megnyert egy csatát. Ezzel azonban a párton és a kormányon belüli kompetenciaproblémák nem oldódtak meg. Továbbra sem állíthatjuk azt, hogy Radičovának van kormánya, inkább azt, hogy van itt egy kormány, amelynek van egy Radičovája. A jelenlegi koalíció egyik legerősebb összetartó eleme a Smer visszatérésétől való (jogos) félelem. Kérdés azonban, át lehet-e csikorogni úgy egy kormányzati cikluson, hogy a miniszterelnök egyetlen érdekérvényesítő eszköze a távozásával, így a kormány bukásával, azaz az őt szorongató autoriter férfiak hatalomból való kiesésével történő fenyegetés