Tegnap érdekes kisriportok voltak a roncsprémiumról a kertévék híradóiban. (Az egész egyébként szerintem egy baromság, de most nem erről akarunk írni.) Roncstelepeken síró férfiakat mutattak. A bemutatottak leadni vitték öreg autójukat, amit aztán bezúztak, ők meg 1000-2000 ojróval kevesebbért juthattak új autóhoz. Nem egy megszólaló úgy nyilatkozott: olyan az autó, mint a felesége. Az egyik öregúr azt mondta, volt, hogy több időt töltött az autóval, mint az asszonnyal. A férfiember óhatatlanul kötődik az autójához, és lehetőségeihez mérten igyekszik azt a saját képére és hasonlatosságára formálni. Csak pár, közelmúltban látott karosszériafelirat: Józsi, az utak királya; Ha ezt el tudod olvasni, túl közel jöttél; Ne dudálj, teszem, amit tudok; Ne dudálj, mert szétbaszom a szád; nem is beszélve az ablakba kitett rendszámtáblákig, melyek van, hogy a tulaj nevét, van, hogy foglalkozását hirdetik, a vőfélytől a programozóig terjedő spektrumon, netán szexuális ajánlat fogalmazódik meg rajtuk.
Aki azt írja az autója hátsó ablakára, hogy HONTALAN, az nyilván hontalannak érzi magát. Nyilván ez egy anakronisztikus dolog, mert ha van autója, annak bejegyzéséhez iratok kellettek, így pedig nem lehet honatalan. Szittya elvágyódás. Azt viszont leszögezhetjük, hogy a dolgozó nagyon bátor: a faliratot ugyanis egy pozsonyi rendszámú Fabia Combi hátsó ablakán lőttem. Tán abban bízik, hogy a szlovákok nem értik.
(Mobiltelefonnal készült, alacsony minőségű felvétel.)
