Bingó, akkor volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. A következő napon írtam ezt a kommentárt, ami eddig nem volt fent a blogon, mert... (hosszú, annak a periódusnak az írásai nem, vagy nem úgy kerültek fel).
Ma is felkelt a nap, pedig vasárnap este sok magyar érez(het)te úgy államhatáron belül és túl: vége a világnak. Ugyan Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezető-helyettese a közszolgálati televízió választási stúdiójában az igenek győzelméről beszélt, ami statisztikailag igaz, ám a határon túli magyarok számára mindez sovány vigasz. Ha a világnak nem is lett vége, az mindenképpen bizonyos, új időszámítás kezdődik a magyar-magyar kapcsolatokban. Az "anyaország" ugyanis most egyértelműen tudtunkra adta: nem kér belőlünk.
Regélhetünk arról, hogy az urnákhoz járuló szavazópolgárok között - ugyan nem sokkal, de - többen voltak azok, akik szívesen látnának bennünket is magyar állampolgárként, vagy hogy az eredmények ismeretében a magyar kormánynak erkölcsi kötelessége valamilyen módon rendezni a kérdést, attól még a hétvégi népszavazás eredménytelen, azaz jogi következmények nélküli marad. A külhoni magyarok jó részében joggal lehet valamiféle pontosabban körül nem határolható hiányérzet: nem kaptak meg valamit, amire pedig nagyon vágytak. De hogy egészen pontosan mitől is estünk el, ezt nem tudná megmondani senki. A magyar választóknak úgy kellett voksolniuk, hogy nem tudták pontosan, miről is döntenek, mit jelent az "igen", és mit a "nem", ezért volt értelmetlen belehajszolni őket ebbe a zsákutcába. Ha a referendum eredményes lett volna, s a feltett kérdésre többen szavaznak igennel, akkor az Országgyűlésnek időkorlát nélkül kellett volna elfogadnia egy törvényt, mely szabályozta volna a kettős állampolgárságot. Azaz ha nem lett volna hozzá kellő politikai akarat, évekig tarthatott volna, míg elkészül az a bizonyos jogszabály. Így talán érthető, ha valaki azért maradt otthon, vagy szavazott nemmel, mert nem tudta, voksával pontosan mihez is járul hozzá.
Ugyanakkor a mindenkori hatalom alibizmusát is látnunk kell a döntés hátterében. Sokakban joggal kelt visszatetszést, hogy az ország miniszterelnöke - a legsötétebb szociális demagógia érvrendszerével - a "nem" mellett tette le voksát, a szocialista-szabad demokrata propaganda ugyanúgy az ösztönökre próbált hatni, mint a státustörvény esetében. Csapatostul fognak beözönleni ezek a jöttmentek, és felzabálják a szociális ellátórendszert, hallhattuk különböző fórumokon, különböző csomagolásban. Aljas (bel)politikai játszma eszközeivé tettek bennünket, pártpolitikaivá silányítva a nemzetpolitikai ügyet, majd - sokadszor - rólunk, de nélkülünk döntöttek. Ezt a kérdést kár tovább boncolgatni, egy ideig nem leszünk magyar állampolgárok. Innentől inkább azt kell átgondolni, hogyan lesz ezután, hogy alakul majd a magyar-magyar viszony. Mert Budapesten könnyű azt mondogatni, hogy a határon túli magyarságnak nem szabad úgy értelmeznie a népszavazás végeredményét, hogy Magyarország lemondott róluk. Persze, nem szabad, de vajon akkor hogyan értelmezzük?
"Értem, hogy az ország nem keveri össze a nacionalizmust és a felelős hazafiságot. Köszönöm Magyarországnak" - mondta a miniszterelnök az eredményhirdetés után. Mi is köszönjük.
Regélhetünk arról, hogy az urnákhoz járuló szavazópolgárok között - ugyan nem sokkal, de - többen voltak azok, akik szívesen látnának bennünket is magyar állampolgárként, vagy hogy az eredmények ismeretében a magyar kormánynak erkölcsi kötelessége valamilyen módon rendezni a kérdést, attól még a hétvégi népszavazás eredménytelen, azaz jogi következmények nélküli marad. A külhoni magyarok jó részében joggal lehet valamiféle pontosabban körül nem határolható hiányérzet: nem kaptak meg valamit, amire pedig nagyon vágytak. De hogy egészen pontosan mitől is estünk el, ezt nem tudná megmondani senki. A magyar választóknak úgy kellett voksolniuk, hogy nem tudták pontosan, miről is döntenek, mit jelent az "igen", és mit a "nem", ezért volt értelmetlen belehajszolni őket ebbe a zsákutcába. Ha a referendum eredményes lett volna, s a feltett kérdésre többen szavaznak igennel, akkor az Országgyűlésnek időkorlát nélkül kellett volna elfogadnia egy törvényt, mely szabályozta volna a kettős állampolgárságot. Azaz ha nem lett volna hozzá kellő politikai akarat, évekig tarthatott volna, míg elkészül az a bizonyos jogszabály. Így talán érthető, ha valaki azért maradt otthon, vagy szavazott nemmel, mert nem tudta, voksával pontosan mihez is járul hozzá.
Ugyanakkor a mindenkori hatalom alibizmusát is látnunk kell a döntés hátterében. Sokakban joggal kelt visszatetszést, hogy az ország miniszterelnöke - a legsötétebb szociális demagógia érvrendszerével - a "nem" mellett tette le voksát, a szocialista-szabad demokrata propaganda ugyanúgy az ösztönökre próbált hatni, mint a státustörvény esetében. Csapatostul fognak beözönleni ezek a jöttmentek, és felzabálják a szociális ellátórendszert, hallhattuk különböző fórumokon, különböző csomagolásban. Aljas (bel)politikai játszma eszközeivé tettek bennünket, pártpolitikaivá silányítva a nemzetpolitikai ügyet, majd - sokadszor - rólunk, de nélkülünk döntöttek. Ezt a kérdést kár tovább boncolgatni, egy ideig nem leszünk magyar állampolgárok. Innentől inkább azt kell átgondolni, hogyan lesz ezután, hogy alakul majd a magyar-magyar viszony. Mert Budapesten könnyű azt mondogatni, hogy a határon túli magyarságnak nem szabad úgy értelmeznie a népszavazás végeredményét, hogy Magyarország lemondott róluk. Persze, nem szabad, de vajon akkor hogyan értelmezzük?
"Értem, hogy az ország nem keveri össze a nacionalizmust és a felelős hazafiságot. Köszönöm Magyarországnak" - mondta a miniszterelnök az eredményhirdetés után. Mi is köszönjük.
Ugye, hogy semmi sem változott azóta magyar-magyarilag?!
