A Duna túloldalán terpeszkedő bevásárló- és szórakoztatóközpont üvegfalú, piros-sárga gyorséttermében vártam rá, innen ugyanis jó kilátás nyílik a buszmegállóra. Hol a tálcán levő menüre, hol az órámra, hol a megálló felé pillantottam. Kicsit korábban érkeztem a tervezettnél. Hétkor akartunk moziba menni, ezúttal én választhattam, így a döntés egyértelmű volt: gyermekkorom – s ne féljünk a nagy szavaktól: nemzedékem, a rendszerváltás idején kamaszodók, az alámondásos, rossz minőségű, másolt videókon szocializálódottak – egyik meghatározó akciófilmszínészének kései visszatérését fogjuk megnézni, a Terabithia ma este nem rúg labdába, még ha ő azt is szeretné.
Még harmincöt percem volt a moziig. A zsemlének talán már nem is nevezhető, mivel eleve két részben gyártott – nem sütött! – tárgyat rágcsálva bámultam ki a télvégi tavaszba. Óra, kóla, buszmegálló, óra, kóla buszmegálló. Köröttem gyermeküket már korán a multinacionális, műanyag szarra szoktató, boldog, a jelzáloghitel törlesztéséről és a kocsilízingről csevegő fiatal családok, randizgató szerelmespárok, s „osztályidegen” koloritként egy nyugdíjas pár, a papán jó minőségű tweedzakó.
A meleg a bátrabb lányokról előzékenyen lesegítette a télikabátot, az egészségükre valamivel jobban ügyelők a télikabát alá vettek akkora ruhadarabot, hogy a női divatban járatlan sajtómunkásnak gondot okozott annak eldöntése, hogy ez most szoknya vagy öv. Minden egyes beérkező buszból kitódult egy falkányi ilyesfajta potenciális közlekedésibaleset-okozó, de ő nem volt köztük.
Kábé a második, ideges óra-busz tekintetváltás, és „Hol a francban van már?” – sóhaj után figyeltem fel egy fiatal párra. A pláza előtti téren álltak, a buszmegálló és a bejárat között, a shoppingolni vagy szórakozni vágyó emberek vonulási útvonalának kellős közepén. A férfi szabadulni igyekezett a nő görcsös szorításából. Hátrább lépett, de a bilincsként karjára fonódó kis női marok nem engedte. Tán’ még bele is fehéredtek a nő ujjai a szorításba. A fickó végül egy körkörös csuklómozdulattal szabadította ki végtagjait, s azonnal heves gesztikulálásba kezdett. A nő csitítani próbálta, a kezei után kapkodott, de a bőrdzsekis arc ellökte magától.
Nem szeretem, ha belesodródok mások magánügyeibe. Ha a felvonóban velem utazók a családi problémáikról beszélgetnek, előveszem a telefonomat, és a naptárba mélyedek. Ha a felettünk lakó Wiesz néni hangosan zsörtölődik az urával – ami gyakori, mivel mindketten nagy szót hallanak –, felhangosítom a tévét, mert nem érdekel, hogyan osztják be nyugdíjukat. A valóságshow-kat se néztem, mivel nem foglalkoztatott, hogy XY hogyan zuhanyozik vagy hámozza a krumplit. Most mégsem tudtam levenni a tekintetemet a veszekedő (?) párról – mentségemre szolgáljon, hogy a hangot az üvegfal miatt nem hallottam –, annyira kemények voltak a fickó arcvonásai. „Úristen, ez egy dráma! – gondoltam, ahogy a síró nőt és a remegő szájszéllel, hevesen integetve magyarázó férfit elnéztem. – Mi a fene folyik itt?” Egyszer csak a nő hirtelen mozdulattal átölelte a karjait egy lélegzetvételnyi időre leengedő férfit, az meg csak mereven állt. „Na végre!” – sóhajtottam, T. végre megérkezett az autóbusszal, és beleivott a kólámba, amit utálok. Gyorsan magamba tömtem a maradék sült krumplit, s ahogy a piros alátéttel a sarki tálcatároló felé egyensúlyoztam, a szemem sarkából láttam, amint a férfi rezzenéstelen arccal néz a síró nőre. Rohadtul éreztem magam, hogy kukkoltam őket.
Aznap a díszőrség sorfala közt lehetett csak bejutni a moziba, ugyanis a védelmi tárca által támogatott új szlovák játékfilm díszbemutatóját tartották. De mi nem oda mentünk. Stallone valós és filmbéli korát meghazudtoló teljesítményt nyújtva öklözött – a film poénját hadd ne lőjem le –, de most mégsem tudtam élvezni. Nem az zavart, hogy T. az óráját nézve unatkozott mellettem, én is végigszenvedtem vele A Notre Dame-i toronyőrt…; a Wentworth Miller-ien merev tekintetű faszi járt az eszemben. Mi lehet velük?
