Amikor még én jártam a játszótérre – ez nem tegnap volt, de azért annyira nem is régen (vagy legalábbis szeretném ezt a látszatot kelteni) –, nyakamba akasztottam a lakáskulcsot, szüleimnek jeleztem távozási szándékomat, s az inkább csak eligazító jellegű, rutinszerű „Vacsorára itthon legyél!” felszólításra általában már a csukódó ajtó túloldaláról mormogtam vissza, hogy: „Hát persze.” Amíg barátaimmal lógtam, szüleimnek csak megközelítő elképzelése volt arról, hogy merre járok, és mit csinálok éppen. Anyám, míg kisebb voltam, olykor ki-kinézett az ablakon, de azt szerencsére nem láthatta, mikor hasonszőrű barátaimmal a szeparált hulladékgyűjtés szocialista előfutárának számító üveggyűjtő pléhkonténerből kiszedett, nem visszaváltható pezsgőspalackokra csúzliztunk csapágygolyóval, mert a konténerek tömbházunk sarkánál voltak elhelyezve, s két, a lakótelep-építést sikeresen túlélő famatuzsálem is jótékonyan takart a szülői tekintetek elől. Olykor el is kószáltunk, a határozott szülői tiltás ellenére átmentünk a főúton, meg ilyesmi, de ebből soha semmi gond nem volt, ha sikerült időben hazaérni.
A mai amerikai gyerekeknek már nem ilyen egyszerű a dolguk. Az egyik mobilcég (a gyerekek szempontjából szerintem) hátborzongató szolgáltatást kínál a csemetéjüket (túl)féltő szülőknek. Számítógépükön vagy mobiljukon nyomon követhetik gyermekük mozgását. Persze, maga a technika nem ördöngösség, a rendőrség és a titkosszolgálat is használja, némelyik operátor céges flottakedvezmény részeként is kínálja a mobil helyzetének meghatározását. De számítógép képernyőjére kirajzolt térképen nyomon követni, merre is járt az a büdös kölök, aztán, miután hazajött, kikérdezni ugyanerről, s az elhangzottakat egybevetni a térképpel, ez már-már perverz. Ráadásul a szülők úgy is beprogramozhatják a gyerekkorlátozó telefont, hogy a rendszer rövid szöveges üzenet formájában tájékoztassa őket, ha szemük fénye elhagy egy bizonyos, előre meghatározott zónát. Nincs több átmászkálás a főúton, nincs több „bandaháború” a játszótérhez közeli építkezésen, focimeccs más lakótelepek csapataival, csak ha a szülők megengedték.
És ha a gyerek hazaér a játszótérről, felesleges tőle megkérdezni, hogy merre járt: a válasz ott van a számítógép monitorján, minek beszélgetni. Szerencsére (egyelőre) csak a telefont figyelik meg, nem a gyerek bőre alá ültetik be a GPS-t. Így ha egy kis szabadságra vágyik, még mindig rábízhatja a mobilját valamelyik kis barátjára, ha a „zónán” kívülre szeretne látogatni. A nagymamák bevált „fegyelmezőeszközeként” funkcionáló mindent látó Jóisten helyébe e szolgáltatás által a valóban mindent látó szülők lépnek. A bizalomnak és az önállóságra nevelésnek annyi.
