Amíg eljutok a villamosmegállótól a szerkesztőségik, öten próbálnak rávenni, hogy vegyem meg a hajléktalanok lapjának, a Nota Benének a legutóbbi számát. Már-már ciki mindegyiknek azt mondani, hogy kösz, már megvan, az én hajléktalanom Jozef, aki a főpostánál árulja és nem néz ki hajléktalannak, holott az, én nála szoktam vásárolni. De nála is csak havonta egyet.
Ugyanezen az alig párszáz méteres útszakaszon legkevesebb három koldus próbálkozik. Az egyik némán, leszegett fejjel ül a két mobilszolgáltató boltja között, előtte zsírtól kemény usánka; egy másik mellett kutyája fekszik, ő maga pedig furulyázik, a harmadik – ő a legélelmesebb, a zebránál „dolgozik” – interaktív, rövid, nehezen érthető bevezetőt is hörög, miközben az arra járó elé tartja a műanyag poharát. Nem a tavasz csalta elő őket: hétfővel megszűnt a vereknyei sátorváros, ahol majd’ kétszázan alhattak el az egyébként kényelmes katonai sátrakban, nem zavarva egymás köreit. Most viszont újra harcba kell szállni a jobb fekvésű padokért, szellőzőrendszer-kivezetőkért, nem is beszélve a hőcserélő állomások előtti aknákról, mert akinek ilyenje van, az már majdnem lakás...
A sátorváros nyilván nem maradhatott ott a végtelenségig, bár a távozó kereszténydemokrata belügyminiszter egyik utolsó jó ötlete volt annak létrehozása. Valahova pedig menniük kell a fedél nélkülieknek, a sors fintora, hogy személyi igazolványuk szerint van állandó lakhelyük... Iveta Radičová miniszter asszony részéről látszik az erőfeszítés, hogy szülessen valamiféle megoldás a hajléktalanhelyzetre. Nem áll elő eget rengető vagy valódi újdonságnak számító dolgokkal, ám javaslatai mégis újszerűnek tűnnek. Sőt, úgy fest, mintha ő volna az első szociális ügyi miniszter, aki komolyan gondolja, hogy talál, de legalábbis keres valamiféle megoldást erre az áldatlan helyzetre.
A hajléktalanok politikai szempontból súlytalanok. Nem járnak szavazni, így nem jelentenek célcsoportot a politikai marketingben utazók számára. Nem csoda, hogy senki le se szarja őket.
