Egy ismerősöm, nevezzük Ferinek, más járásba költözött, így autójára új rendszámot kellett szereznie. „–Oda se neki! – gondolta. – Végül is az egész nem tarthat tovább negyedóránál. A régit leadom, felcsavarozom az újat, és kész.”

A biztonság kedvéért azért kivett egy nap szabadságot, és valamivel fél nyolc után megjelent a járásilag illetékes közlekedés-rendészeten. Amikor belépett a keskeny folyosóra, azt hitte, rosszul lát. Utoljára akkor találkozott ilyennel, mikor a létező szocializmusban banán érkezett a helyi zöldségeshez. Az emberek végeláthatatlan kettes sorban álltak, többen voltak, mint a megyei választások előtti kampányrendezvényeken. Feri „félpályáig” sem jutott, holott becsülettel álldogált a pállott emberszagot árasztó, levegőtlen folyosón. Az irdatlan tömeggel ugyanis csak két közeg foglalkozott. Az előtte álló, nyugalmazott művezető benyomását keltő öregúrtól azonban – mint a mesékben – kapott egy jó tanácsot: hétfőn legalább fél hatkor álljon be a sorba.

Feri hétfőn nagy nehezen összeszedte magát, hatra sikerült is odaérnie. Ám ez csak a huszonkettedik hely megszerzéséhez volt elegendő. Sorstársai egyre többen lettek, a félnyolcas nyitáskor már vagy hatvanan fagyoskodtak a kapitányság előtt. Noha Feri múltkori próbálkozásához képest előkelő helyen, a valahol a sor közepén álldogált, az csaknem akart fogyatkozni. Tíz órakor még szinte ugyanott állt, mint reggel. Délig sem került rá a sor, kénytelen volt betelefonálni a munkahelyére, hogy kéne még egy nap szabadság.

 A harangszóra az iroda ajtaját is becsukták, a várakozókat pedig kiterelték az épületből, ezzel sem növelve a rendőrség népszerűségét a lakosság körében. Elvégre az ebédszünet az jár mindenkinek... Így Feri egy órát tölthetett a hóesésben. Ez idő alatt jócskán bővült szociális hálója, és a rendőrség népszerűségi mutatóiról kialakult képét is sikerült árnyaltabbá tenni. Végül aztán délután kettőre – egy teljes munkanapnyi, idegőrlő várakozás után – került rá a sor. Nem fájt, és mindössze tizenöt percig tartott.

Pedig ha a belépéskor sorszámokat osztottak volna, és Feri megkapja a huszonkettest, akkor nyugodtan hazamehetett volna, intézhette volna ügyes-bajos dolgait, vásárolhatott volna karácsonyra stb. Arról már nem is beszélve, hogy ha mondjuk telefonon vagy e-mailben előzetesen lehetne időpontot kérni, akkor nem kellene hajnalban kelni senkinek.

Vagy ne várjunk el racionális működést az adóinkból fenntartott rendőrségtől?

Az egészben az a legszomorúbb, hogy ez már harmincöt éve – mikor Feri apja használtan vett „Zsigáját” íratta át a nevére – is ugyanígy működött, s azóta sem tett ellene senki semmit.