Cingel Zsuzsa, a kassai U. S. Steel egészen Brüsszelig eljutó egykori darukezelője után újabb „népi hős“, alulról jövő emberjogi harcos van születőben, szintén Kelet-Szlovákiából. František Piskurának hívják, februárban egy ideig Kassán, az alkotmánybíróság épülete előtt tüntetett csendesen, tegnap pedig polgári engedetlenségbe kezdett, mivel az Eperjesi Járásbíróságon tíz éve folyamatban van egy munkajogi pere, s azóta nem született döntés az ügyében.
Az elkeseredett állampolgár elmaradt munkabérét követeli egykori alkalmazójától. Piskura egy eperjesi állami vállalatnál dolgozott, melyet a Mečiar-kormány idején privatizáltak. A cég ellen 2003-ban csődeljárást kezdeményeztek, ez újabb akadályokat gördített az egykori karbantartó ügye elé. Mivel a férfi – jogosan – nem volt elégedett az ügyintézés „gyorsaságával“, a Legfelsőbb Bírósághoz és a strassbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordult. Mindkét testület helyt adott panaszának, ám az eperjesi bírákat ez sem hatotta meg. Ezért tegnap levélben tájékoztatta a három legfőbb közjogi méltóságot kezdeményezéséről, bár őszintén szólva, nem tudom, mit remél tőlük. Esete azt példázza, a kisember reménytelen helyzetben van, ha egyszer bekerül valamilyen állami intézmény gépezetébe.
A történet első olvasásra hihetetlennek tűnik. Ám rövid utánajárással csaknem minden második járásbíróságon találunk – ha nem is ennyire durva, de – hasonló esetet. Hogy mást ne mondjak, lapunknak is van egy 1998 óta húzódó ügye, melyben csak nem bír ítélet születni. Az emberjogi biztoshoz beérkező kérelmek többségében is az évek óta elhúzódó perekre panaszkodnak leginkább. Ha egy gyermek-elhelyezési vagy gyermektartási perben öt-nyolc évig nem születik ítélet – márpedig erre is volt példa –, az a családi kasszára nézve bizony nagyon komoly következményekkel járhat.
A büntetőügyekben pedig folyamatosan romlik a helyzet. Az igazságügyi minisztérium nemrégiben készült elemzése szerint 2000 óta évről évre növekedett a kerületi bíróságokon a megoldatlan ügyek száma. 2000-ben 365, tavaly pedig már 403 jogi esetet toltak maguk előtt a bírák.
Ezek a számok a hazai bíróságokon uralkodó katasztrofális állapotokról árulkodnak. Ezzel a helyzettel a rendszerváltás óta többen megpróbáltak kezdeni valamit. Vladimír Mečiar kormányának 1997-es reformja, mely a bíróságok hálózatának bővítésével próbálkozott, éppen az ellenkező hatást érte el, a sok kis bíróság csak tovább terhelte a rendszert, újabb munkát adva a fellebbviteli bíróságoknak. Az első Dzurinda-kormány sem törte össze magát az igyekezettől, valószínűleg hiányzott a kellő politikai akarat. A másodiknak aztán sikerült elfogadtatnia egy felemás bírósági reformot, mely a legalábbis nem minden vonatkozásában racionális, mivel nem sikerült átültetni Daniel Lipšic eredeti elképzelését. A miniszter koncepciója felett részben győzedelmeskedett a parlamenti képviselők akarata, akik úgy képzelték el a reformot, hogy az ő régiójukban nem számoltak bíróságok megszüntetésével. Márpedig mivel mindegyik honatya egy-egy régiót képvisel, a végeredmény olyan lett, amilyen.
František Piskura és a hozzá hasonlók esetei intő jelként figyelmeztetnek: az igazságügy terén bőven akad még tennivaló.
