Boldog lehet az 1822-ben fiatalon elhunyt angol romantikus költő, Percy Bysshe Shelley. Bár a harmincat nem érte meg, az utókor tegnap méltó elégtételt szolgáltatott neki: egyetemet neveztek el róla, melyet az angol-magyar barátság okán magyar rektor fog vezetni. Nem szeretnék ízetlen glosszát írni Albert Sándor rektori kinevezéséről, de aki ott volt tegnap a köztársasági elnöki palota nagytermében, könnyen azt gondolhatta, túl korán jött, a Selye János Egyetem rektorának kinevezése csak később kezdődik. A köztársasági elnöki iroda vezetője, Milan Čič, egykori miniszterelnök, jogászprofesszor, volt alkotmánybíró, a tudományok doktora, a Szlovák Tudományos Akadémia rendes tagja ugyanis beszédében mindvégig következetesen [seli] egyetemről beszélt. Ha hasonló dolog egy vidéki kulturális rendezvényen esik meg, az ember hajlamos elintézni az egészet egy elnéző mosollyal. De ha mindez az ország első emberének hivatalában történik, s az elnök legközelebbi munkatársa az elkövető, nem pedig egy helyi CSEMADOK-titkár, akkor ott vagy rosszindulatról, vagy műveletlenségről van szó. Nehezen hihető, hogy a 91 munkatársat alkalmazó hivatalban nem akadt volna egy, aki elmondja a kancellárnak, hogyan kell kiejteni a stresszelmélet megalkotójának nevét. Na de ne hagyjuk, hogy a kancellár bosszantó faux pas-ja beárnyékolja a rektori kinevezést.
2003 októberében a parlament megszavazta az egyetem létrejöttét, s az új oktatási intézmény – hazánkban huszonötödikként – tavaly szeptemberben megnyitotta kapuit. Az egyetemi tanács pedig 2004. október 11-én rektorrá választotta Albert Sándort, aki tegnaptól immár nem megbízott vezető. Albert 2004-től miniszteri biztosi minőségben készítette elő az egyetem megnyitását, némi túlzással leírhatjuk, biztosra vehető volt, hogy ő lesz a rektor, tegnapi kinevezése „csak“ hivatalos megerősítése volt annak, amit már tudunk egy ideje. A kinevezés mégis mérföldkő a szlovákiai magyarság életében: a Dunán innen Albert Sándor 85 év óta az első magyar rektor. Kinevezésekor biztosította a köztársasági elnököt, hogy a Selye Egyetem kapui minden diák előtt nyitva állnak; s hogy az egyetem mintegy hidat fog képezni a két nemzet között.
Az elsőként megszólaló Ivan Gašparovič is meglehetősen diplomatikusan, mondhatni államférfihoz illően nyilatkozott. Még emlékszünk rá, nem egészen egy évvel ezelőtt azt mondta, a Selye Egyetemre fordított 100 milliót okosabban is fel lehetett volna használni. Úgy látszik, június óta átgondolta a dolgot, beszédében bizakodásának adott hangot az új felsőoktatási intézmény jövőjét illetően, felhívva a figyelmet, hogy az új egyetem egy az Európai Unió felsőoktatási intézményei közül, s ebben a konkurens közegben helyt állva kell biztosítani a magas szintű képzést. Ez az európai kontextusba helyezés rendkívül elegáns és diplomatikus volt, ám az elnöki expozéban nem hangzott el, hogy Szlovákia első magyar egyeteméről van szó. Még ha az elnök nemzetien gondolkodik is, ahogy választási plakátjain hirdette, talán egy aprócska gesztust tehetett volna a szlovákiai magyarok felé, elismerve azt a tényt, hogy tavaly szeptemberben végre olyan lehetőséget kaptunk, melyre 8 évtizedet kellett várni.
Albert Sándor az egyetem honlapján is olvasható rektori köszöntőjében Wladislav Stanislaw Reymontot idézi, aki szerint a „gyermekeknek nagyobb szükségük van iskolára, mint csizmára“. A szlovákiai magyarságnak is szüksége van egyetemre. De csak egy jó egyetemre. Egy aforizma szerint egy jó egyetemet kiépíteni száz évig tart. A jelenlegi helyzetben azonban nem áll ennyi idő a Selye Egyetem rendelkezésére, de még feleennyi sem: sajnos, legkevesebb fél évszázados késéssel jö(hete)tt létre, ez idő alatt más egyetemek kiépítették oktatói és infrastrukturális bázisukat. A komáromi intézménynek tehát eléggé egyenlőtlen közegben kell bizonyítania, hogy nem egy provinciális vidéki egyetem szeretne lenni. Az új, első és egyetlen magyar rektorra tehát soha nem látott felelősség nehezedik.
