A Hurný-ügy kipattanása óta Mikuláš Dzurindának, ha lehet, még nehezebb a dolga, mint annak előtte volt. Bármelyik televízió vagy rádió stúdiójába megy vitázni a megszürkült politikus, beszélgetőpartnerei nem mulasztják el feltenni az egyre kínosabb kérdést: mi a helyzet a régiófejlesztési minisztérium államtitkárával, aki a Nemzeti Emlékezet Hivatala által közzétett akták szerint a kommunista titkosszolgálat besúgója volt. A miniszterelnök legutóbb egy rádióműsorban salamoni módon oldotta meg ezt a problémát. Általánosságban elítélte, szégyenletesnek és megvetendőnek titulálta az ŠtB-vel való együttműködést, saját háza táján azonban nem sepregetett: az SDKÚ-ban nem folyik káderezés, mondta. A(z állítólag) besúgó államtitkárnak pedig Dzurinda szerint a lelkiismeretével kell elszámolnia. Ez lenne hát a megoldás? Az egykori állambiztonsági szolgálat több tízezer „munkatársa“ az ünnepek csendjében nézzen jó mélyen a tükörbe, majd vérmérsékletétől függően süsse le szemét, köpje le arcmását, esetleg térdeljen kukoricán? Nem hinném, hogy ez a járható út. Egyrészt kétséges, hogy beszélhetünk-e lelkiismeretről azok esetében, akik egy elnyomó rendszer legaljasabb erőszakszervezetének kiszolgálói voltak; másrészt az ilyesfajta önmarcangolás a legkevésbé sem vigasztalná azokat, akik életét – nem egyszer családjuk életét is – a rendszerrel együttműködők megnehezítették vagy tönkretették. Ezek az emberek joggal várnak valamiféle elégtételt, bár a történteket, a megfigyeléseket, a lehallgatásokat, a kényszervallatásokat, a zaklatásokat utólag nem lehet jóvá tenni. Az akták közzététele legalább annyi elégtételt jelenthet, hogy a megfigyelőkről környezetük megtudja: nem voltak jellemóriások.
Az ügynökkérdés vizsgálója ingoványos területre téved. A minap Jaroslav Jaremának, a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Kara dékánjának derült ki ügynökmúltja. Ám a docens állítja, őt magát is meglepte, hogy nyilvántartották. Egész életemben tisztességesen éltem, és senkinek sem ártottam, mondta. Ezt valószínűleg Hurnýtól tanulta, ő is hasonlóképpen védekezett. S itt felmerül a kérdés, mi a helyzet akkor, ha a látszat ellenére tényleg igazuk van? Vajon valamennyi akta fennmaradt? Hány kötetet semmisítettek meg a rendszerváltás környékén? Mi történt a Tiso-villában Mečiar kormányzása idején? Mi lesz a Csehországban maradt aktákkal? Csupa olyan kérdés, melyre a szakértőknek mihamarabb válaszolniuk kell.
Össztársadalmi szinten viszont nem a lelkiismeret szavával, hanem törvénnyel kellene szabályozni ezt a kérdést. Ez egyelőre hiánycikk, és amíg némelyik parlamenti párt soraiban is akadnak egykori ügynökök, sajnos, nem vehetjük komolyan, hogy a honatyáknak valóban érdekük volna egy ilyen törvény elfogadása. Pedig a rendszerváltás után tizenöt évvel éppen ideje volna, hogy a besúgók elhúzzanak legalább a törvényhozásból, az államigazgatásból, a végrehajtó hatalomból. A tiszta közélet ugyanis mindannyiunk érdeke.
