Manapság ha Lampedusáról esik szó, kevesen gondolnak a millennium évében Palermóban született regényíróra, Giuseppe Tomasi di Lampedusára. Az emberek többségének a Szicíliától délre fekvő, az utóbbi évek menekültáradata miatt elhíresült szigetecske jut eszébe, ahol csak a múlt héten kilencszáz illegális bevándorló ért partot. A sziget karnyújtásnyira fekszik Tunézia partjaitól. Alig száz kilométert kell megtenniük a különféle vízi járművekkel érkező, életüket kockáztató szerencsétleneknek, hogy reményeik szerint egy jobb világba érkezzenek. Olyan viszonyok közé, ahol egy hónap munkájával megkereshetik azt az összeget, melyet, mondjuk, Ghánában az egész családjuk nem keresett meg egy év alatt. És ez a törekvésük a legkevésbé sem ítélhető el. Eddig, ha sikerült az olasz – nem biztos, hogy megvesztegethetetlen – parti őrség figyelmét kijátszva szárazföldet érniük, jó eséllyel egy gyűjtőtáborba kerültek, s egy darabig legalább reménykedhettek, nem toloncolják ki őket. A lampedusai menekülttábor befogadóképessége kétszáz fő, jelenleg nyolcszázan lakják, ember alatti körülmények között. ĺgy Olaszország még pénteken repülőgépre ültetett kilencven bevándorlót, és Líbiába szállította őket. Hírügynökségi jelentések szerint szombaton további négy gép indult Tripoliba, „hajótöröttekkel.”
Tavaly 81 ezer illegális bevándorló érkezett Itáliába, legalábbis a hivatalos statisztikák alapján. A valódi szám ennek többszöröse lehet. És az Olaszországon át érkező illegális bevándorlók – akiknek csak egy kis része „igazi” menekült – csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Sokan a Görögországhoz tartozó szigeteket célozzák meg, mások a május elseje óta az unió kitolódott, keleti határán át érkeznek, Ukrajna vagy Románia felől, s hogy merre mennek tovább, arról akár az Ipoly mentén élők is tudnának mesélni, a különböző embercsempészbandák ugyanis előszeretettel juttatják át őket ezen a határszakaszon. ĺgy nem mondhatjuk, hogy a menekültkérdés az Afrikához közeli országok problémája, bennünket is érint.
Az európai közgazdászok és szociológusok a csökkenő gyermeklétszám és a társadalom elöregedése miatt a jelenlegi nyugdíjrendszer tarthatatlanságáról beszélnek, egyesek egyenesen összeomlását jósolják. A jelenlegi demográfiai mutatókat alapul véve nem valószínűsíthetjük, hogy a közeljövőben több gyermek fog születni. A bevándorlók munkaerejére tehát szükség van, vagy előbb-utóbb szükség lesz. De mit fog kezdeni Európa a jórészt képzetlen, egészen más kultúrkörben szocializálódott emberek tömegével? A nem EU-tag Svájc egyértelmű választ adott. Szeptember utolsó hétvégéjén népszavazást tartottak arról, megkönnyítsék-e a már az országban élő külföldiek állampolgársághoz jutását. A lakosság 57 százaléka elutasította, hogy tizenkettő helyett nyolc Svájcban töltött év után lehessen állampolgársághoz jutni. Európa egyelőre azt üzeni a bevándorlóknak: jöhettek, dolgozhattok, adózhattok, de egyébként nem kérünk belőletek. A kérdés csupán az, hogy e felett az arisztokratikus hozzáállás felett mikor lesz úrrá a gazdasági kényszer...
