Az egyik hazai sörgyár óriásplakátokon kér bocsánatot minden sörbaráttól a kommunizmus bűneiért, melyeket a sör ellen követtek el. Ha a lovasoknak is annyi pénzük volna, mint a sörgyáraknak, ők is nyugodtan teleragaszthatnák az országot hasonló bilboardokkal.
Az ész nélkül folytatott államosítás és a jól szervezett uradalmi ménesek szétverése, valamint a kétségkívül elit lovassport úri huncutsággá minősítése és szembeállítása a tömegsporttal már-már jóvátehetetlen károkat okozott Magyarország és Csehszlovákia lóállományában az ötvenes években. A szövetkezetesítés, a magántulajdonban levő lovak „államosítása“, majd a gépesítés jegyében történő lemészárlásuk sem éppen segítette elő a hazai lovasélet fejlődését.
A rendszerváltozás után viszont fokozatosan kialakult az a réteg, mely már megtehette, hogy akár több lovat is tartson, létrejöttek az első magánkézben levő lovardák, s ez a testet-lelket nemesítő sportág azóta egyre több rajongót szerzett, korra való tekintet nélkül. Azt már nem írhatjuk, hogy anyagi helyzetre való tekintet nélkül, hisz a lovaglás nem olcsó hobbi. Egy óra lovaglásért a legolcsóbb helyen is legkevesebb 150 koronát kérnek, azonban Pozsony környékén az árak ennél lényegesen magasabbak, itt a 300-400 korona számít átlagosnak. A tereplovaglás, pláne szakszerű oktató kíséretében további anyagi áldozatokat kíván.
Ha pedig valaki úgy döntene, hogy saját hátast vesz magának, annak alaposan a pénztárcájába kell nyúlnia. A lovak árai körülbelül az autók áraival mozognak azonos szinten. Valamirevaló pónit már 20-30 ezerért is be lehet szerezni, de itt is van „Mercedes-kategória“... A vételár ugyan csak egyszeri kiadást jelent, az istállóztatás és takarmányozás költségei viszont igénybevételtől függően havonta néhányezer koronát tesznek ki, főként ha a tulajdonos nem rendelkezik saját istállóval, s így kénytelen lovait bértartásba adni. A paripa felszerszámozása, valamint a lovas megfelelő öltözete – ahogy táblázatunk is mutatja – további kiadásokat jelent.
Ha nem csak vasárnaponként szeretnénk lovagolni, legalább saját kobakkal, pálcával és lábszárvédővel kéne rendelkeznünk. Sok kezdő lovas szégyelli felvenni a sisakot, pedig esésnél, ami eleinte nem ritkaság, a nem különösebben erős csontozatú fej helyzetienergia-változása a legnagyobb. A megfelelő védelem így életet menthet. A lábszárvédőkre pedig – ha nem akarunk mindjárt beruházni egy lovaglócsizmába – azért van szükség, hogy a nyereg és a kengyelszíj ne dörzsölje ki a lovas lábszárát.
Dél-Szlovákiában csaknem minden járási székhely környékén van lovaglási lehetőség. Sőt: a lovastársadalmon belül már nálunk is kialakultak a különféle szubkultúrák, közülük a lovas íjászok és a westernlovasok hallatnak a legtöbbet magukról, nem véletlenül. Tevékenységük látványos, így jól medializálható. De aki nem akar feltétlenül íjjal célba lőni egy huszonöt-harminc km/h sebességgel közlekedő ló hátáról, vagy borjút lasszózni ugyanilyen gyorsasággal, az is szép pillanatokat tölthet a nyeregben.
