Térségünkben 1989 előtt egyáltalán nem ment ritkaságszámba egy-egy kézirat „parkolópályára” állítása. Gondoljunk csak Koncsol László Nemzedékem útjain című kötetére, melynek megjelentetése évbe tellett, ezalatt lektor rágta át. Vagy ott van Tóth László című kötete, ahol néhány, ma már gond nélkül papírra vethető szó sértette az oly éber cenzorokat. Ebben a sorsban osztozik Balázs F. Attila Maszkok című könyve is, melynek kéziratát szerzője már 198 –ben leadta a bukaresti Kriterion Kiadónak. Ám a különböző rendű és rangú cenzorok rendre visszadobták azt, a végleges változatot látva (utólag) érthetetlen okokból. 1989-ben aztán eljutott a központi bizottságig, ahol megint elakadt. Szerzője talán ekkor tett le végleg a romániai megjelentetésről. Hazát, s vele kiadót is váltott. De hogy a kronológiai sorrendet megtartsuk, a kézirat már korábban megindult Csehszlovákia felé – „Még Szlovákiába településem előtt átjuttattam – nagyon romantikus és kalandos módon – a kéziratomat, ez az anyag jelent meg aztán 1992-ben. A kéziratot mostani feleségem csempészte ki az országból, el is kapták a határon…” –, ahol újabb, ezúttal rövidebb várakozás után végre megjelenhetett, 1992-ben. Aktuálisnak, vállalhatónak tartod ezeket a verseket ma is? – kérdeztem a szerzőtől egy interjú alkalmával. Amikor a Meztelen lovagok című kötetembe válogattam az anyagot, akkor döbbentem rá, hogy még ma is sok korszerű közülük, és van mondanivalójuk egy mai tízen-huszonéves számára, mert az első változatot egy huszonéves írta, válaszolta ő.
Ezt követően csak 2002-ben jelent meg új verseskönyve, a Meztelen lovagok, mely válogatott és új verseket tartalmaz. Tizenhat régebbit, s mindössze négy újat. A második kötet értékképző mozzanata tehát az életmű újraszituálása, újraperiodizálása. A jelen kötet pedig
Balázs F. Attila első verseskönyvébe 76 vers került be, négy ciklusba rendezve. A kötet címe – mint már említettük – a Maszkok lett. A maszkok határozzák meg az első ciklust, melynek címében is helyet kaptak: Kulisszák avagy melyik maszk mögött felejtettél, Uram. Úgy gondoljuk, a cím az (ál)arckeresésen és az alakváltogatáson túl Balázs F. Attila költészetének egy másik, nehezen elhanyagolható vonására is rámutat, a transzcendenciával való folyamatos párbeszédre. Az első ciklus íve egyfajta befogadó felhalmozástól az értékvesztésig vezet. A rendkívül hangsúlyos – kötet- és ciklusnyitó pozícióba került (előzmények) című vers beszélője igyekszik elpusztítva magába integrálni mindent „fákat ettem / gyökerestül és vadmadarakat és / szikár szirteket halat pikkelyestül / alélt nádasokat csángó tajtékfelhőt / csapott sörényű lovakat vadrózsabokrot; míg destruktív törekvése öndestrukcióba csap át: „további préda után néztem / nem lévén más falat felfaltam magamat.” Ez a fajta önpusztító attitűd aztán más költeményekben is visszatér: „csapdába fogott / vadkan hörögve mélyesztette tulajdon testébe / agyarát” (A világban, ahonnan jöttem). De nemcsak önmagába, önmaga köré is felhalmoz mindenféléket: „kancsók gerebenek héhélők orsók festett és / faragott guzsalyak órák kalamárisok mozsarak / csengők nyársak botok sorakoznak táramban” (kellékek). (Talán mindössze ez a két vers az a hetvenhatból, melyekben a lírai alany építkezik, a többiben megválik valamitől, vagy elvesznek tőle valamit. Hogy ez a fajta értékvesztés látens lelki igénye is, azt csak a kötet utolsó előtti helyre került, Gyónás üres gyóntatószékben c. vers fedi fel.) Úgy gondolhatnánk, azok a versek, melyek címét szerzőjük zárójelbe tette, szorosabb egységet alkotnak, mivel csak az első négy opus címét különbözteti így meg a szerző. Ennek ellenére az (előzmények)-ben felvetett problematikára csak az (elsüllyedt város) utáni költemény, A színész monológja reflektál. A két vers egy folyamatot dokumentál, az előbbi a szubjektum már megkezdődött fragmentálódására hívja fel a figyelmet, az utóbbi pedig azt állítja, a szubjektum egész, a maszkok ugyan elfedhetik, de nem bontják meg. A Balázs F. Attila-versek maszk(ok) mögé rejtőző alanya a rimbaud-i én-felfogást hangsúlyozza: az én mindig valaki más. Így lehet, hogy „önnön életét keresi s ha nem leli / mint élő szülőkkel árva / a másét ölti magára” (Kulisszák mögött); hogy rájön, „Képlékeny agyag az ember / mindenféle alakot ölt magára”(Homo); szembesül vele, lehetett volna ő az irgalmas szamaritánus (Az irgalmas szamaritánus); „férj, szerető, szülő, rokon, barát, régiséggyűjtő” próbál lenni.
A ciklus végére a Betonsíkok című vers került, melyben az addig az alakmások számának megfelelően tág tér leszűkülésének lehetünk tanúi „hat betonsík közeledik hat irányból / szűkül egyre szűkül a tér a lehetőségek”, mígnem megtörténik az értékvesztés, mely ironikus önreflexióként is olvasható: a legfájdalmasabb az, hogy lejár / a lemez és nem vesszük észszszszsz / szszszszszszszszszszszszszszszszsz.
A második ciklus – az Eufória avagy látomások éjszakája – nem ezt a hangütést folytatja, s formailag ugyan követi a kötetnyitó ciklust – szabadverseket olvashatunk –, de a költemények lényegesen rövidebbek. A tizennégy verset tartalmazó ciklusnak csupán az első fele képez szorosabb egységet, a Túl a falakon tere lehetne akár a Betonsíkok által kijelölt tér is, de nem az: a Látomások I-II. fala. A kialvó gyertya nyomán bekövetkező sötétség teremti meg a Látomások pókok és patkányok látogatta, nyomasztó terét. Így aztán az Eufória sem annyira eufórikus: „kicsavart nyakú hattyúk / nyálkásan csusszanó halak / földbe öntöztetett csontvázak / nyomorék csúszómászók” (Eufória).
A Fohász avagy a mi szőlőink virágban voltak című ciklus súlypontjában a három halálvers képezi, melyekben anyjától és nagyanyjától búcsúzik. A Nagyanyám című vers zárlatában a halott nagyanya panteista módon tér vissza, míg a Fekete folt a Napban címűben a hiányt kozmikussá tágítja; az Anya – anyagban is „világ méretű” párhuzamot von. De a halált tematizálja a Méregpohár című vers is. A halálhoz valamiféle kilátástalanság löki a vers hősét. Erre köt rá a Halállal rokon is. Míg az előzőben azt olvashatjuk, „felejtsük el nyelvünket / füvektől és fáktól tanuljunk újra beszélgetni”; addig itt ez az állapot már bekövetkezett: „tanulok a füvek nyelvén / tiltakozni.” Ebben a ciklusban található eredetileg a később önálló kötetcímmé emelkedett Meztelen lovagok is, melyhez később térünk vissza, itt csak annyit jegyeznénk meg vele kapcsolatban, hogy egyáltalán nincs hangsúlyos pozícióban. Lehet, hogy észrevétlen maradt volna, ha a későbbi, radikális kiemelés fel nem hívja rá a figyelmet. A kötetzáró Csapda avagy amikor nem nő árnyékunk című ciklusból pedig a legtöbbet, hét költeményt emelt át a szerző, köztük a ciklust nyitó Hiányzik még valamit. Első hallásra úgy gondolhatnánk, ez a költemény a kötetben már elő-előbukkant általánosabb jellegű hiányérzetet fogja hangsúlyozni, helyette azonban egészen pontosan kimondja: „hiányzik valami - / példának okáért egy szerelem (ezt / nagy betűvel kellett volna írnom).” Erre a hiányérzetre reflektál aztán a Melyben így szól kedveséhez, a Megtisztulni szerelemben, a Füvek oltárán, a Hiányzol, az Amikor próbálsz megérteni, a Virágok mérgétől kábultan, a Szerelmünk elfelejtett ballada, az És újra a szerelemről, de az Amikor nem nő árnyékunk és a Csapda című vers is. A kötetet két nagy összegző jellegű költemény zárja, a Gyónás üres gyóntatószékben és az (Egy) előbbi nemzedék kiáltványa.
A Maszkok nem hagyományos első kötet. Megjelenésekor szerzője már közel negyven éves volt, az indulók számára fenntartott Főnix Füzetek 25. kötetet tehát a teljes vértezetében előálló Balázs F. Attilát mutatja be. Úgy gondolom, a kötet szerkesztője viszont kicsit szigorúbb lehetett volna.
Az életművet újragondoló Meztelen lovagok csak tíz évvel a Maszkok után jelent meg. S noha a nagyrészt ugyanazokat a verseket találjuk a keményfedeles, egészvászon kötésű könyvben, mint a papírkötésű védőborítóval megjelent Maszkokban, a költemények nyomán más kép alakul(hat) ki az olvasóban. nem is beszélve azokról – vélhetően ők vannak többen – akik a ma már beszerezhetetlen Maszkok ismerete nélkül kezdik olvasni a kötetet, melyet a címadó vers nyit. A Meztelen lovagok háromszor teszi fel a kérdést: „mi maradt belőlünk?”, miközben egyre inkább elbizonytalanít, valószínűsítve, mi maradt a hétköznapi csaták lovagjaiból. Ugyan nem mondja ki, a létre kérdező súlyos kérdés által keretbe zárt költemény így is rezignációt áraszt. A kötetben szereplő költemények úgy lettek újrarendezve, hogy sikeresen építenek erre a hangvételre. Az (előzmények) maszkjai alatt felolvadó énje, a Gyónás üres gyóntatószékben boldogtalan gyónója, a (missa bestialis) bemutatója éppúgy rokon ebben a rezignációban, mint az Ige és igen szavakat keresője, vagy a Megcsalt Sziszüphosz. Persze tévedés lenne azt állítani, hogy a Meztelen lovagok mindössze a „bús férfi panaszai” lenne, de mindenesetre ez egy markánsan kikülönülő szólama a verseskötetnek, melybe beilleszthetők az új költemények is. A Meztelen lovagok érett kötet benyomását kelti, melyet azért nem tartok szükségesnek hosszabban körüljárni, mert hozzáférhető.
A jelen kötet pedig reprezentatív(nak gondolt) válogatást, keresztmetszetet nyújt a szókeresztjét ötven éve cipelő Balázs F. Attila költészetéről.
