A hírlapíró és a halál

A Smernek azt ugyan nem sikerült elérnie, hogy rendkívüli parlamenti ülés legyen a magyar–szlovák kapcsolatokról, de kedden két SDKÚ-s képviselő – Jana Dubovcová és Kamil Homoľa – segítségével megszavazták az alkotmányjogi bizottságban, hogy Mikuláš Dzurinda külügyminiszter tegyen jelentést a bizottság előtt Szlovákia és Magyarország kapcsolatáról.

A bizottsági ülés kommunikációs potenciál tekintetében nem versenyezhet a rendkívüli parlamenti üléssel, de némi médiahátszéllel sikeresen kommunikálható a már apolitikussá közönyösödött választók felé is, hiszen nem elvontnak tűnő, szakpolitikai kérdésekről van szó, hanem zsigeriről: a magyarokról.

A bizottságban ülő honatyák harminc napon belül arra szeretnének választ kapni a szlovák diplomácia vezetőjétől, milyen hatással van Szlovákia biztonságára az új magyar Alkotmány, a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma, a nemzeti összetartozásról szóló törvény és a kettős állampolgárság. A témákat látva nem vitás, a két kormánypárti honatya az olcsó jutalomjáték lehetőségét akarta biztosítani pártbeli főnökének, aki, kellően erélyes válaszokat adva a haza megmentőjének szerepében tetszeleghet. A hat smeres képviselőnek meg voltaképpen mindegy, mit mond Dzurinda, számukra a lényeg, hogy hozzászólásként kifejthessék saját véleményüket a dolgokról, mely a rendkívüli ülés meghiúsulása miatt beléjük szorult. Napnál világosabb, hogy a 2004 szeptemberében alakult KMKF a legcsekélyebb veszélyt sem jelenti Szlovákia számára, ha bármilyen veszélyt jelentett volna, azt már észrevették volna. Ugyanígy kilóg a lóláb a nemzeti összetartozásról szóló törvény esetében, melyet Sólyom László tavaly, a trianoni békeszerződés aláírása 90. évfordulójának előestéjén látott el kézjegyével. A kettős állampolgárságról sem a héten hallhattak először. Mire hát ez a feszült érdeklődés? A Smer a bizottsági meghallgatást saját alkotmánymódosítási javaslata támogatására használhatja. Tervei szerint a kisebbségektől megvonnák a kollektív jogokat, s csak az egyénieket garantálnák. Az újabban alpári óriásplakátokon is támadó SNS pedig – ugyanezen a parlamenti ülésen – nyilatkozatban ítélné el az új magyar Alkotmányt. Jelenleg ezek Szlovákia megoldást leginkább sürgető problémái.

Igazából ezt a posztot a húsvéti nagygyóntatások idején lett volna stílszerű megírni, de a sorozat csak hétfőn fejeződött be. Az alábbiakban Brad Mirman 10 részes websorozatáról, a The Confession-ről lesz szó. A főszerepben: Kiefer Sutherland és John Hurt. Kicsit spoileresek leszünk, ha még nem láttad, olvasás előtt vond fel a vitorlád, mint Méder Áron, és hajózz az öbölbe,  mert a gonosz Hulun csak azt láthatod, hogy te nem vagy amerikai. Mondjuk, ilyen alapon az indavideónak is hadd kínáljam fel étkezésre a nagytapolcsányi Nemzeti Ménes egy jól körülhatárolható részét, de az egy másik történet lesz.

A valaha volt legjobb drámai sorozat (bocs, Vészhelyzet), a 24 2010. május 24-én ért bukásszerű véget. A sorozatot író-producerként Howard Gordon, Evan Katz, David Fury, Manny Coto, Brannon Braga,  Alex Gansa, Chip Johannessen és Patrick Harbinson jegyezte. Úgy látszik, a 7. évadot elúsztató írósztrájkban nagyon kimerülhettek, vagy elfogyott a patron. Kifogásainkat a 8. évaddal kapcsolatban korábban itt foglaltuk össze (spoileres, tudod, hova menj, ha még nem láttad),  ha nem akarsz olvasni, sixx a fő kifogást egy mondatban így fogalmazza meg: „Ez a nap a hatodik és hetedik mellett a legsilányabbak közé tartozik, könyörgöm, a fő konfliktus az volt benne, hogy aláírnak-e egy nemzetközi békét egy falusi polgármesteri hivatal tárgyalójára emlékeztető szobában, szembe hugyozza magát az elnök az utolsó pillanatban, vagy sem?“

A sikertelen befejezés óta a Kiefer Sutherland-rajongókon elvonási tünetek mutatkozhatnak, a 24 mozifilm meg csak 2012-ben várható. Az óraketyegés nélküli napokat csak egy-egy visszautasíthatatlan ajánlat töri meg (ne rendeld meg, nem szinkronos). Így örülhettek a rajongók, hogy legalább egy websorozatot kaptak Kiefer Sutherlanddel a főszerepben, a The Confessiont.

Ez volt a második websorozat, amit megnéztem, az első – természetesen? – a magyar MAB volt (amit a varánusz készítők egy ideje priváttá tettek a yt-on, így nem látható), de azt nem részleteiben néztem, hanem egy este nekiültem. Ahogy a The Confession werkfilmjeit elnéztem, a technikai háttér majdnem ugyanaz volt, mint egy rendes tévéfilm esetében, azaz a websorozat nem attól websorozat, hogy Canon XL2-essel veszik fel, mint egy Kovi-filmet.

Kalamár Tamás új, készülő magyar websorozatát pl. egy az egyben le fogják adni a tévében is.  A websorozatról – kellő felkészültség híján – nem szeretnénk bővebb traktátust folytatni, de perspektivikus műfajnak tűnik, főként a géppel élő embertípus számára.

A történet karácsony előtt kezdődik. Kiefer Sutherland a Csendes éj dallamára vonul be a templomba.

Az éneklő kislányra pont a „Round yon Virgin Mother and Child“ sornál mered rá olyan arccal, amitől Nina Myers is bevallana mindent, ennek utóbb még lesz jelentősége. A nagykabátja alatt ott a hangtompítós, márpedig ha egy drámában az első felvonásban a falon lóg egy puska, akkor annak a harmadik felvonásban el kell sülnie. Belép a gyóntatószékbe – a standfotókon látjuk, hogy egyébként nincs oldala –, és ahelyett, hogy azt mondaná, rájárt a szomszéd feleségére, vagy lopta a benyát a szolgálati kocsiból, kiböki: előző este embert ölt. A további részek során még jó pár gyilkosságot meggyón a bérgyilkos, miközben a szabad akaratról, Istenről, jóról, rosszról, bűnről diskurálnak a gyóntatószékben. A gyilkosságok flashbackként jelennek meg, van tehát akció is, bár az is nagyon izgalmas tud lenni, ha két ember beszélget, lásd még: A gyertyák csonkig égnek, vagy Jon Fosse: Őszi álom, a sor tetszőlegesen folytatható. De akik inkább azt szeretik, amikor Kiefer Sutherland tetszőleges fegyverrel a kezében látható, azoknak sem kell szomorkodniuk, csak a 4. és a 8. rész fegyveres akció nélküli. Az utolsó rész felől (vissza)nézve az adott pillanatban nem mindig érdekes, bár rendkívül erős párbeszédek mesterien vezetnek a 9-10. részben kibontakozó dráma felé. Most Tallósi Béla eleganciájára lenne szükség, hogy a drámáról a befejezés leleplezése nélkül mondjuk valamit, neki ez jobban megy... Az események a 8. részben vesznek éles fordulatot, amikor is a gyóntatószékben megcserélődnek a szerepek, és az utolsó másodpercekben a bérgyilkos stigmás keze emelkedik feloldozólag a gyóntatórácsra. A feloldozás azonban elmarad.

A múltban elkövetett súlyos bűnért elégtétel következik, eldördül egy lövés is, de a gyónás nem egy szimpla gyilkossággal fejeződik be, az túl egyszerű volna. „Ez lesz a mi nemes bosszúnk“ – jut eszünkbe Iveta Halápiová levelének utolsó sora Grendel Thészeuszából a megoldást látva.

Még két dolog a végére: stáblista csak a 10. rész után van. Innen tudjuk meg, hogy zenéjét szerezte Sean Callery. Ugye, nem kell őt bemutatni.
És az események valós időben játszódnak, amit egy hónapig töltögettünk, az egy hosszabb gyónásnyi idő alatt történik meg.
Látogatottsági adatokat a hivatalos oldalon egyelőre nem találtam. Az mondjuk aggasztó, hogy Kiefer Sutherlandet többen követik a Twitteren, mint ahányan lájkolták a sorozatot a FB-on, de biztosan sokan nem lájkolnak, csak néznek.
Erős darab, mindenképpen látni kell.

Most zajlik a Media Hungary 2011. Ne indulj el, már lekésted a regisztrációt! A rendezvény programja itt, Szily László az alábbi videóban jókat mond a sajtó és a blogok kapcsolatáról. Különösen 2.10-től érdekes. Ugyanerről korábban itt írtunk (pontosabban fordítottunk).

Posztmodern utáni korunkban az identitás válságáról értekezni olyan, mintha a spanyolviasz vagy a meleg víz feltalálására készülnénk, a jelen írás csupán egy szerény ceruzavonás kíván lenni a könyvtárnyi szakirodalommal támogatott témához. A közelgő népszámlálás kapcsán pártok és civil szervezetek az országos és regionális sajtóban, blogokon, közösségi hálózatokon, videómegosztó portálon tolják az arcunkba, hogy magyar vagy, háromszor ikszeld a magyart a népszámlálási íven.

Ha egy idegen bolygóról érkezett lény venné górcső alá a kampányt – nemcsak a miénket, hanem a többi európai kisebbségét is, melyek közül nemegy vírusvideó humorosabb a mi kampányunknál –, könnyen azt kérdezhetné: tán’ ezek nem tudják magukról, hogy kicsodák?

A „vállald magad” brigádhoz a hétvégén két újabb erős játékos is csatlakozott, a római katolikus és az evangélikus egyház. Húsvét vasárnap Szlovákia püspökei levelet intéztek a hívekhez. A levél első része a húsvétról szólt, ebben semmi meglepő nincs, adekvát, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepén az arra hivatottak a pásztorlevél intézményével élnek. Én akkor kaptam fel a fejem, amikor a népszámlálás szó hangzott fel a szószékről. Persze, templomainkban nem idegen ez a kifejezés, karácsonykor elhangzik: „Történt pedig azokban a napokban: Rendelet ment ki Augusztus császártól, hogy írassék össze az egész földkerekség. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriát Kiríniusz kormányozta. El is ment mindenki, hogy összeírják, mindenki a maga városába.” (Lk 2,1-3) Nincs tehát új a nap alatt, 2000 év alatt legfeljebb annyi változott, hogy nem kell szülővárosunkba utaznunk, hanem online is kitölthetjük a számlálóívet. A 2001-es népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának 68,93 százaléka vallotta magát római katolikusnak. Ha tehát ez a markáns – népszerű kifejezéssel élve kétharmados – többség int arra, hogy a hozzá tartozók vállalják a hozzá tartozást, akkor az 1 százalék alatti pravoszlávoknak komoly félnivalójuk lehet. Bevallom, a pásztorlevél előtt meg sem fordult a fejemben, hogy evangélikusnak, buddhistának netán mohamedánnak valljam magam. Miért mondanám magam olyannak, amilyen nem vagyok, avagy megfordítva: miért ne vallanám magam annak, aki vagyok – egyébként népszámlálás-függetlenül. Azt gondolhatnánk, alapesetben az ember el tudja dönteni magáról, milyen nemzetiségű, anyanyelvű, milyen nyelvet használ a leggyakrabban, milyen vallású stb. Vagy az identitás válsága már odáig fokozódott, hogy azt sem tudjuk, kik vagyunk? Itt mindenki Villon-rajongó?

Sajnos azonban, a valós helyzet ennél rosszabb, e hazában az emberek egy része nemhogy azt nem tudja magáról, kicsoda, de a sajtóban rémtörténeteket is olvashatunk arról, hogy vannak, akik a nemzetiség és állampolgárság fogalmával sincsenek tisztában. Ha ez életszerű probléma, akkor a világ valóban megérett a ledózerolásra; egyben a rendszerváltás óta eltelt időszak szlovákiai magyar pártpolitikája és a civil szféra kudarca is.
 

Az Este mai kiadásában Gulyás István egy olyan alákérdezős interjút produkált Pintér Sándor belügyminiszterrel, amilyent a kassai városi tévében szoktak, Rudolf Schuster polgármestersége idején. Az interjú végén Gulyás úgy gondolta, megkoronázza ezt a remek kis beszélgetést, és megkérdezte, be fog-e vetni titkosszolgálati eszközöket a rendőrség a gyöngyöspatai nyomozásban. Pintér erre mondott egy olyan panelválaszt, ami Jaroslav Spišiaknak is becsületére vált volna.
Mire Gulyás megkérdezte: ezt érthetem úgy, hogy igen?
Pintér: Én nem tudom, hogy maga hogy érti, én válaszoltam.

Hatalmas pont Sanyi bácsinak.

A múlt hétvége eseménye egyértelműen az MKP-tisztújítás volt, ki figyelt volna fel egy környezetvédelmi jellegű hírre. Józsinak ilyen szempontból nehéz dolga van, mivel sem a hazai sajtó, sem a hazai közvélemény nem fogékony a környezetvédelemmel kapcsolatos dolgokra.

A Sea Shepherd karizmatikus vezetője, Paul Watson kapitány (kövesd a Twitteren, lájkold a Facebookon) a Mexikói-öbölkatasztrófa egyéves évfordulója kapcsán “A Year of Crimes Without Punishment” címmel közölt kommentárt, melyben felhívja a figyelmet, hogy a környezet ellen elkövetett bűnök megtorolatlanul maradnak, még akkor is, ha olyan súlyosak, mint amit a BP művelt az öbölben.

Múlt szombaton, mikor a magyarok egy része azt figyelte, hogy Csáky vagy Berényi, Berényi vagy Csáky,  Richard Švihura (a FB-on is megtalálod, mint minden SaS-est), a Szabadság és Szolidaritás parlamenti képviselője a halászati törvény módosítása kapcsán - tehát nem öncéltól mentesen, a csak a természet javát tartva szem előtt - arról beszélt, hogy a környezet rovására elkövetett bűncselekmények ellen határozottabban kellene fellépni.  Nézzük, mit mondott ez a jóember, akinek a nevéhez egyébként nem nagyon tudnék semmilyen törvényhozási aktivitást kötni - eddig.

Richard Švihura szerint a környezeti károkat okozó bűnözés problematikája Szlovákiában alá van becsülve. “Az ökobűnözés komoly anyagi, környezeti és erkölcsi károkat okoz. Ezek megtorlása azonban távolról sem áll összhangban az okozott kárral, ezért szükségesnek tartom, hogy új prevenciós rendszert vezessünk be a környezet elleni bűncselekmények területén, különös tekintettel az erdő-, vad-, hal-, a mezőgazdasági vagyon- és a környezetvédelem terén, professzionális alapokra helyezve azt. Ez elsősorban politikai akaratot követel. A környezetkárosítás komoly társadalmi probléma, amit már számos országban tudatosítottak” - nyilatkozta a SITA hírügynökségnek a szabadelvű képviselő. (És akkor segítsünk is neki, ha van ötleted egy ilyen törvénnyel kapcsolatban, megírhatod a richard.svihura@nrsr.sk e-mail címre. Ez nem kurucinfóskodás, ő kérte.)

Azt most ne vitassuk, hogy pártukázra-e vállalt fel (végre) egy liberális témát a klasszikus liberális témákban nem igazán tündöklő párt képviselője, vagy tényleg horgászás közben jött rá, hogy a dopicse, itt valami nincs rendjén, mindenesetre szép tőle. Švihura arra is felhívta a figyelmet, hogy az eddigi védelmi rendszer nem túl hatékony. A 17 900 (Dzsízsz!!!, ejszen 20 ezer rendőr és ugyanennyi katona van e hazában, ezek meg majdnem ugyanennyien vannak) csősz (mezőőr, poľná stráž), vadőr (lesná stráž) és halőr (rybárska stráž) ellenére szarok az eredmények. 2003-ban 600 esetben indult orvvadászat (a szlovák pytliactvo szó az orvhalászatot is ideérti) miatt eljárás (tehát a valós szám ennél jóval magasabb, ez csak, ami kiderül), tavaly 400 esetben. Ez azt jelenti, hogy a mező-, erdő- és halőrök majdnem hadseregnyi száma harmadával volt képes visszaszorítani az ökobűnözés e markáns formáját (és akkor a szennyező üzemekről, átlépett kibocsátási határértékekről és hasonlókról még nem is volt szó, ezek, ha nem kolontári léptékben történnek, akkor leggyakrabban szabálysértésnek minősülnek). Ennek valszeg az lehet az oka, hogy egy részük maga is érdekelt benne (ismerek néhány rapsicot, akik egyébként tisztességesnek látszó alapszervezeti tagok, vezetők vagy vadgazdák helyi vadásztársaságoknál, de ne ebbe az irányba induljunk, mert ez messzire vezetne); de az okok közt említhetjük a pénzhiányt, a rossz műszaki felszereltséget, és a társszervezetekkel való koordináció hiányát is.

A környezeti bűncselekmények megtorlása, és általában a jogérvényesítés Magyarországon is komoly gondot jelent. Mert egy nemzeti park őrét a szervezett fatolvajok simán szembe röhögik. És ez most nem burkolt cigányozás, vannak szervezett fatolvaj csoportok, amelyek profi technikával szállnak ki, kamionokkal, markológéppel stb. Erre rímelnek Illés Zoltán magyar környezetvédelmi államtitkár - gyakorlatilag miniszter, csak furcsa ez az új struktúra - gondolatai arról, hogy fegyveres környezetvédelmi testületet kell létrehozni, amelynek tagjai katona kiképzésben részesülnének. Az ide vonatkozó MTI-hír MR1 által továbbgondolt verzióját teljes terjedelmében idézem.

“Kiképzett fegyveresekkel védené a nemzeti parkokat a környezetvédelmi államtitkár. Illés Zoltán szerint így lehetne hatékonyan megakadályozni a természetkárosító bűncselekményeket. A nemzeti parkok egyelőre nem akarnak nyilatkozni az elképzelésről.
Az amerikai filmsorozatban szereplő texasi rangerekhez hasonló fegyveres őrökkel védené a nemzeti parkokat a környezetvédelemért felelős államtitkár. Illés Zoltán az MR-Kossuth Rádiónak azt mondta, hogy megszüntetné a mostani természetvédelmi őrszolgálatot.

Az államtitkár a Krónikának azt mondta, hogy a rangerek a természetvédelemmel kapcsolatos szabálysértéseknél és bűncselekményeknél intézkednének, mint amilyen például az illegális szemétlerakás, vagy a fairtás, falopás.

Illés Zoltán azt is javasolja majd, hogy a rendőrség állományában is legyenek olyan alkalmazottak, akik kifejezetten természetvédelemmel foglalkoznak és szorosan együttműködnek a rangerekkel. Az államtitkár napokon belül egyeztet a belügyminisztériummal is a tervekről. Kerestük a szaktárcát, hogy megkérdezzük mi a véleményük a javaslatról, de egyelőre nem válaszoltak kérdéseinkre. Korábban Pintér Sándor egy bizottsági meghallgatáson azonban azt mondta, hogy több jogosítványt adna egyes természetvédelemmel foglalkozó őrszolgálatoknak.

Több nemzeti park igazgatója a Krónikának azt mondta, hogy egyelőre nem akarnak nyilatkozni a környezetvédelmi államtitkár javaslatáról, majd csak akkor, ha a terv minden részletét ismerik.” (2010.09.17) Nos, azóta eltelt egy darab idő, Illés rangereinek se híre, se hamva, egy környezetvédelmi blog be is szólt neki, itten.

Nos, nézzük, kik azok az emberek, akik jelenleg Szlovákiában aktívan közbeavatkozhatnak, ha természetkárosítást tapasztalnak. (Több mint két évtizede járom szervezett formában vagy egyedül a természetet, vadőrrel életemben egyszer találkoztam, halőrrel és mezőőrrel egyszer sem.)
A vadőrökről/erdőőrökről az erdészeti törvény (326/2005, nem linkelünk, ha érdekel, beírod a zbierka.sk-ba)  kilencedik fejezete rendelkezik. Valamennyi tárgyalt őrtípus közül ez rendelkezik a legtágabb jogosultságokkal (§ 53 2. fejezet). Ugyanez elmondható a kényszerítő eszközök alkalmazásáról is. Ha látja, hogy egy bölényt cipelsz a válladon, lefoghat, megüthet, megrúghat, lefújhat könnygázzal, meggumibotozhat, megbilincselhet, rád uszíthatja a kutyáját, és figyelmeztető lövést adhat le. Sőt, szélsőséges esetben, önvédelemből akár rád is lőhet. Ha ez egy golyós, szarvasbikákra optimalizált puskából történik, akkor...

A halőrökről a 139/2002-es halászati törvény rendelkezik. Jogköreit a § 23 tárgyalja, melyek némileg csekélyebbek a vadőrénél. Ami a kényszerítő eszközöket illeti, a fogások, ütések, rúgások mellett könnygázt, gumibotot, bilincset és szolgálati kutyát használhat. Fegyvert nem. A bilincselés azért elég markáns beavatkozás a szabadságjogokba..., pláne egy halőr részéről. (Nagyon kedves, hogy a törvényben benne van az is, hogy terhes nőkkel, kiskorúakkal, öregekkel, mozgássérültekkel szemben csak önvédelmi fogásokat alkalmazhatnak,  egyéb kényszerítő eszközt csak akkor, ha “az említett személyek részéről megvalósuló támadás veszélyezteti életét vagy a testi épségét”. Elképzelem, amint egy terhes nő hálózik, majd egy viperával a halőrre támad. Na de nem humorizálunk, a törvény azért törvény, hogy minden helyzetre kiterjedjen.

A mezőőr - nevezzük csősznek - az előző két funkcióhoz képest sokkal mélyebb kulturális beágyazódottsággal rendelkezik a magyar népi kultúrában, lásd még: “lám megmondtam, barna kislány, ne menj arra, mert bevisz az öreg csősz a kunyhójába”, valamint itt szeretnék Prokisch Péter vidéki tanárnak köszönetet mondani, hogy a 2000-es évek első felében felhívta a figyelmem a csőszbőgettyű kifejezésre, melyet, úgy érzem, indokolatlanul mellőz a köznyelv; a szóból áradó rusztikus energiát csak Czigány Lóránt-i erudícióval (lásd még a PT előszavát a mester tollából) lehetne kifejteni. A csőszökről a 255/1994-es törvény rendelkezik. Több joguk van, mint a halőröknek, és kevesebb, mint a vadőröknek. A fogások, ütések, rúgások, könnygáz és kutya (bilincs és gumibot nincs, akkor a halőrnek mér van, kéne itten valami szinkron, uraim) mellett figyelmeztető lövést adhat le, és szélsőséges esetben, vagy életveszélyben fegyvert is használhat.

(Egy korábbi posztban arról értekeztünk, hogy Szlovákiában elméletileg annyi szervezet jogosult korlátozni a személyi szabadságunkat, hogy még csoda, hogy mozoghatunk.)

Az öles vargabetű után térjünk vissza Švihurához és Illéshez. Igen, baj van. Magyarországon nagyobb, mert a jogosulatlan vadászat ott csak szabálysértés, amit pénzbírsággal meg lehet úszni, míg nálunk bűncselekmény. (A helyzet megváltoztatására nemrégiben dr. Székely István irányítása mellett kezdeményezték a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnál, hogy az orvvadászatot nevesítsék önálló bűncselekménynek, és mint ilyen, jelenjen meg a büntető törvénykönyvben. Tettenérés esetén (a rapsic lebukhat a vadászat helyszínén, otthon, pl. a hús feldarabolásakor vagy ha házkutatás során trófeát vagy lefagyasztott húst találnak nála) a büntetés jelentős összegű pénzbírság vagy akár szabadságvesztés is lehetne, és mellékbüntetésként kiszabható lehetne a bűncselekmény elkövetéséhez használt eszközök – pl. az értékes fegyver vagy a terepjáró – elkobzása. Az ilyen következményeknek talán nagyobb lenne a visszatartó erejük. Népszabadság 2011. március 16.) És ezek a derék emberek jól látják, hogy amíg a kormány saját túléléséért küzd, illetve alkotmányoz, zöld dolgokkal nem nagyon foglalkoznak. Mint látjuk - nálunk - apparátus is lenne rá (eddig nem nagyon foglalkoztam a csőszökkel, így engem is meglepett, hogy majd’ 18 ezer van belőlük), de nem elég hatékony. Magyarországon talán Pintér “Két Hét” Sándorral lehet egyetérteni, aki nem rangereket állítana hadrendbe, hanem a meglevő szervezeteknek adna több jogot. Ez egyszerűbb, de a ranger témát sem kellene elvetni. Szlovákiában pedig hatékonyabbá kell tenni a már meglevő szervezetek munkáját, és nem lenne elvetendő a zöld rendőrségen belüli zöldrendőrség sem. És azt azt SDKÚ-s kezdeményezést is fel kell karolni, hogy szigorúbban büntessék az állatkínzást. Persze - mint látjuk - e téren egyelőre csak tervek vannak, határon innen is, túl is.

Szlovákiát kormányfőként eddig mindig autoriter férfiak – egyben pártelnökök – vezették, akiknek – Mikuláš Dzurinda második országlása végét és persze az átmeneti Moravčík-kormányt leszámítva – stabil parlamenti többségük volt. A 2010-es választások után úgy alakult, hogy az ország 17 éves történelmében először egy nő került a kormányrúdhoz, aki nem pártelnök, s az általa vezetett koalíció parlamenti többsége annak megalakulásakor is csekély volt, azóta pedig két képviselő is „függetlenedett”. Több szempontból is kísérleti projekt.

Nem tévedhetünk nagyot, ha Iveta Radičovára hadsereg nélküli tábornokként tekintünk, akinek a mozgástere addig terjed, ameddig elsősorban Mikuláš Dzurinda, másodsorban koalíciós partnerei engedik.

Az, hogy Radičová pozíciója nem rokonítható elődeiével, már a Hayek Consulting körüli botrány idején nyilvánvalóvá vált. Nem tudott rendet tenni Juraj Miškov (SaS) gazdasági miniszterrel sem, aki határozott utasítása ellenére sem számolta fel a Kis- és Középvállalkozásokat Támogató Nemzeti Ügynökséget. Bár a választási kampány során elutasították a további privatizációt, most mégis magánosítanák a vasúti teherszállítást, a Slovak Telekomot, és a távhőszolgáltatókat, melyek kérdésében a kormányfő kínos visszakozásra kényszerült. Azt sem sikerült elérnie, hogy az állami intézmények vezető pozícióit ne pártjelöltekkel, hanem pályázati úton töltsék be. Most meg itt van ez a Mikulčík-ügy. Éppen annak leírására készültünk, hogy Iveta Radičová hatalma legfeljebb a kormányhivatal kovácsoltvas kerítéséig terjed, amikor a déli hírekben bemondták, hogy Miroslav Mikulčík, az Adóigazgatóság vezérigazgatója „önként” távozik tisztségéből.

Mikulčík távozását Radičová tárgyalta meg a kormányülés idején. Azt e sorok írásakor nem lehet tudni, mivel vette/kényszerítette őt rá a lemondásra. Azok után, hogy az SDKÚ vezetése kedden a pártszékházban felmosott Radičovával, majd Mikuláš Dzurinda rezzenéstelen arccal kijelentette, a párt megtartotta a miniszterelnökét, belekényszerítve őt a kínos színjátékba, hogy az épületbérlet ügyét az Állami Számvevőszékre hagyják, ez volt az egyetlen lépés, mellyel (többször) sárba tiport kormányfői tekintélyét úgy-ahogy helyreállíthatta. Jól nézne ki az államigazgatás, ha egy miniszterelnök egy állami hivatalnok menesztését sem tudná elérni. Az az érvelés, hogy személyi kérdésekben az egyes tárcákon belül a miniszter az illetékes, munkajogi szempontból kétségkívül igaz, a miniszter, és a miniszterelnök azonban nem egyenrangú partnerek a kormányban.

Iveta Radičová most megnyert egy csatát. Ezzel azonban a párton és a kormányon belüli kompetenciaproblémák nem oldódtak meg. Továbbra sem állíthatjuk azt, hogy Radičovának van kormánya, inkább azt, hogy van itt egy kormány, amelynek van egy Radičovája. A jelenlegi koalíció egyik legerősebb összetartó eleme a Smer visszatérésétől való (jogos) félelem. Kérdés azonban, át lehet-e csikorogni úgy egy kormányzati cikluson, hogy a miniszterelnök egyetlen érdekérvényesítő eszköze a távozásával, így a kormány bukásával, azaz az őt szorongató autoriter férfiak hatalomból való kiesésével történő fenyegetés
 

Múlt kedden jeleztem, hogy írok a kutyás emberről – a kormányválságról holnap lesz poszt, a hétvégi bejelentésről írott meg tolódik. Egyébként szeretitek a kutyás embert, itt és a másik helyen kb. háromezren olvastatok róla. Ki ő? (És kommentben elmondhatjátok, miért szerettek róla olvasni.)

Karácsony előtt jelent meg a Duna parti városban. A közmunkások épp a városi fenyőfát díszítették, amikor begördült hat kutya vontatta fogatán a Klapka térre. Azóta hol eltűnik, hol megjelenik, időközben Budapestet is megjárta. A komáromi kutyás ember. Jelenség. Ki ő, honnan jött, hova tart?
Arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, a 47 éves Robert Lait rutinosan válaszolja: világutazó vagyok. „Mielőtt világutazó lettem volna, Antwerpen mellett éltem, volt feleségem és három gyermekem: két fiam, és egy lányom. 1989-ben indultam útnak, hogy megtaláljam önmagam, hogy választ kapjak arra a kérdésre: ki is vagyok valójában – mondja Robert. – Az út új perspektívát nyitott előttem, gyökeresen változtatva meg az életszemléletem. Te minden nap ugyanazt csinálod, számomra minden nap más.” Belgiumból Spanyolországba ment, ahol szülei is élnek. A mediterrán országot ötször is bejárta különböző útvonalakon két évtizedes bolyongása során. Ez idő alatt három nemzedéknyi kutyát „koptatott el”, és megközelítőleg 18 ezer kilométert tett meg. „Ezek a srácok, akik most húzzák ezt a szánhúzó sportolók által használt gyakorlókocsimat, mely egy német hölgy ajándéka, már a harmadik generáció. Az anyjuk fajtiszta szibériai husky volt” – árulja el a Moszkvába tartó világvándor. A kutyák folyamatosan gondoskodnak az utánpótlásról is, jelenleg is van egy három hetes kölyökkutya a falkában, mely hamarosan felválthatja valamelyik idősebb jószágot a guruló alkalmatosság előtt. Persze az is lehet, hogy megveszi valaki. Eladó, kell a pénz az életvitelszerű expedíció költségeire.

„Ha megérkezem egy országba, igyekszem keresztül-kasul bejárni, megismerni a történelmét, a kultúráját, igyekszem kapcsolatot kialakítani a helyiekkel” – ez azonban tájainkon, főként a közép-európaiak hézagos nyelvtudása miatt nehezebben megy, mint Európa nyugati részében, ahol angolul vagy németül könnyedén megértette magát. Hunčík doktor pennájára kívánkozna, hogy a komáromi magyarok miért szlovákul szólnak a kutyás emberhez, hisz magyarul ugyanúgy nem értené, amit el szeretnének mondani neki. Robert lélekben már újraegyesítette Komáromot: napközben nálunk időzik, aludni viszont visszajár Koppánymonostor melletti tanyájára. Itt, a határban verte fel sátrát. Nyugat-Európában alkalmi munkákból, és iskolákban, klubokban tartott előadásokból fedezte útjának kiadásait, itt azonban ez a modell, részben a válság, részben a nyelvi nehézségek miatt nem működik, így Robert csak a komáromiak vendégszeretetére hagyatkozhat, bár örülne valamilyen munkalehetőségnek. „Most épp nincs pénzem, de ez nem fontos számomra. Van időm, van mit enni a kutyáimnak, van hol aludnom, a többi nem lényeges. Most arra koncentrálok, hogy kapcsolatot tudjak kialakítani a helyiekkel. Csak ülök itt, nézem a várost, annak lüktető életét, az embereket, a jellegzetes arcokat, a karaktereket. Igyekszem megérteni a kettéválasztott város történelmét és mély szimbolikáját. Energiát gyűjtök az útra. Ha úgy érzem, készen állok, útnak indulok” – mondja. Mikor felhívom a figyelmét arra a nem elhanyagolható részletre, hogy Moszkva Komáromtól jó 3100 kilométerre található, csak elmosolyodik: „Az semmi, ember! A kutyáim napi 20-30 kilométert bírnak futni a terepviszonyok függvényében. Ha kell, egy évben 7000 kilométert is meg tudok tenni.”

Tervekből nincs hiány. Robert Lait újra be szeretné járni a Balkánt, Bulgáriát, Romániát, Törökországot, Ukrajnát, mielőtt Moszkvába indulna. Korábban már járt a volt Jugoszlávia utódállamaiban. „Szép időszakot töltöttem Dalmáciában, a tenger partján, de jártam Szerbiában is. Onnan azonban kiutasítottak a rendőrök, mert nem volt készpénzem. Ezt követően mentem Ausztriába, majd onnan Magyarországra és Szlovákiába” – idézi fel útjának egy korábbi szakaszát.

Komáromban ritkaság, hogy valaki Moszkvába vágyik. Ezzel utoljára a Jókai Színház Három nővér című előadásán találkoztam, ám Robert Lait nem szenvelgőn sóhajtja ki magából az orosz főváros nevét, úgy, ahogy csak Bandor Éva tudja a komáromi deszkákon, hanem kicsattanó egészséggel, szemében korát meghazudtoló kamaszos tűzzel: „Moszkva mágikus város, rengeteg energia van benne, tízmillió ember él ott, egy csomó érdekes találkozásra nyílik lehetőség.”

Bár azt még nem tudja, vagy nem akarja elárulni, Moszkva után merre fordítja a rudat, egyre bizonyosabb vagyok benne, ez talán nem is fontos. Számára semmiképp nem az. „A társadalomban való lét helyett az utazó életformát választottam. Szeretem” – mondja. Kissé megkésett, szerethető, Sal Paradise-szerű figura. Talán azért lelt mindenhol segítő kezekre, mert az emberek kamaszkori vágyaik megvalósítóját látták benne. Neki sikerült...