Yo, ez a blog ritkán személyes, most mégis elmondom neked, mi volt a legrosszabb 2010 júniusa és 2012 márciusa között. Mész a parlamentbe. Hivatalból. Leszállsz a troliról, felügetsz, ahogy a baloddal felhajítod a röntgengép szállítószalagjára a notebooktáskádat, remélve, hogy a sugarak valóban nem tesznek kárt almás számítógépedben – melynek legálisan bevitt kábelével könnyedén megfojtható egy gyengébb fizikumú képviselő, mire a biztonsági szolgálat odaér, szóval az ellenőrzés inkább csak formalitás, de mióta a Markíza bevitte a kést, a kamerát is be kell kapcsolni –, jobboddal kiteszed a telefont és a kulcscsomót a műanyag tálkába. Ha nem pistyogsz a biztonsági kapun átkelve, nem néznek meg a kézi detektorral. Ha igen, a Közjogi Méltóságokat és Diplomáciai Missziókat Védő Hivatal jelvényét viselő melák – bár vannak köztük jó nők is – még a kézi fémkeresővel is áthúz. Bejutottál. Az épületbe, ahol téged nem képvisel senki. Na ez volt a legrosszabb. Most az együttélés jön.
Bár az Egyesült Államok már a következő elnökválasztásra figyel, a szerző mégis az előzőre, a 2008-asra utalna vissza egy gondolat erejéig. Amikor John McCain számára az eredményhirdetés után nyilvánvalóvá vált, hogy Barack Obama költözhet be a Fehér Házba, nem azt üzente neki, hogy az ő ellenkampánya miatt mennyi szavazatot vesztett, hanem arra buzdított minden amerikait, aki támogatta, hogy vele együtt „gratuláljon neki, és fejezze ki jókívánságát következő elnökünknek, hogy megtalálja az együttműködés útjait és az ellentétek leküzdéséhez szükséges kompromisszumokat“. A szlovákiai magyar pártok megmaradtak a másikra mutogatásnál. A különbség csak annyi, hogy a Most-Híd jobb pozícióból tud mutogatni, pedig a kialakult helyzetben neki illenék nagyvonalúbbnak lenni.
Öt nappal vagyunk a választások után. Akit érdekelt, az már megnézte a különböző grafikonokat és tabellákat arról, hol, hányan, hogyan, kire szavaztak, bár ez a böngészés leginkább arról szólt, hogy melyik választási körzetben mennyivel nyert Fico – anyám, a számok nem hazudnak, parafrazálhatnánk Petőfit. Botorság lenne azt gondolni, hogy a déli járásokat a „három igaz“ kivételével a Smer csak az ott lakó szlovákok szavazataival tudta vinni, a „mi“ szavazataink pedig csak a Most-Híd és az Magyar Koalíció Pártja között oszlottak meg. Ficóék a kampány alatt Dél-Szlovákia számára egy szájkosárral a fején eldugták a két magyarfaló főmumust, Dušan Čaplovičot és Marek Maďaričot, a gazdaságilag leszakadt régiók pedig vevőnek bizonyultak az erős állam és a szociális biztonság ígéretére.
Mindkét pártelnök értekezett az elveszett szavazatokról. A parlamentbe jutott párt vezetője úgy fogalmazott, az MKP miatt elveszett százezer magyar szavazat. Nos, ebben kétségkívül igazat kell adnunk Bugár Bélának. Számára. Az a 109 483 felnőtt, szabad, cselekvőképes szavazó ugyanis úgy döntött, nem őt választja. E szavazók egy része valószínűleg akkor sem biztos, hogy szavazna a Most-Hídra, ha egyedül versengene a szlovákiai magyarok voksaiért. E sorok írójának nem tiszte megmondani, mi legyen az MKP-val, a párt nem csak a Most-Híddal szemben szenvedett vereséget, a másodszori kudarc értelmezését nem korlátozhatjuk egy bináris oppozícióra, hanem sokkal komplexebb kontextusba kell helyeznünk, mely alapos elemzést, és a 2010-esnél talán mélyebb önreflexiót kíván. Mindenesetre kétszer is bebizonyosodott, hogy az általuk felkínált politikai alternatívára egyelőre van igény, mely a 458 467 „viszonyszám“ ismeretében akár magasnak is mondható.
A szlovák politikai valóság azonban az, hogy az eddigi hat parlamenti választás során az egyszer kiesett pártok közül csak egynek sikerült a visszaevickélés a parlamentbe, az SNS-nek 2006-ban.
A választási kampány számos tanulsága közül legalább egyet az MKP-fanok számára is kiemelnénk. A választások éjszakáján a tévéképernyőn sok „árulót“ láthattunk. Ott volt például az áruló Mikuláš Dzurinda, akinek 2000-ben volt pofája kilépni a Kereszténydemokrata Mozgalomból, melynek alapító tagja, és új pártot alapítani. A szintén „áruló” Robert Fico pedig másodszor is miniszterelnök lett. Hogy nem sült ki a szeme, amikor 1999-ben kilépett a Demokratikus Baloldal Pártjából...
És ez csak két példa a közelmúltból és a honi politikából, nemzetközi kitekintés nélkül, pedig random kiválasztva bármelyik európai országot tudnánk hasonló példát találni, a pártok fragmentálódása a politikai élet sajátja. Lehet, hogy kisebbségben jobban fáj, hogy a nagy nehezen összesuszterolt, az ideológiai törésvonalakra fittyet hányva a látszategység illúzióját nyújtó gyűjtőpárt felbomlott, és az „oszlásnak indulás” idején emberi természetünkből kifolyólag még esetlegesen helye is lehetett túlfűtött érzelmi reakcióknak, most azonban ezeket már ideje lenne elhagyni.
Ami most következik, az az együttélés. Az MKP-nak tartósan meg kell tanulnia együttélni a parlamenten kívüli léttel, most garantáltan berendezkedhetnek rá négy évre. E körülmények között kell kialakítaniuk túlélési stratégiájukat. A Most-Hídnak együtt kell élni azzal, hogy elsősorban délen vesztettek szavazókat, és elgondolkodni azon, miért történhetett ez. Nekünk, szlovákiai magyaroknak pedig együtt kell élnünk azzal, hogy ez a politikai reprezentáció fog irányt szabni az ország sorsának, s benne egy kicsit a miénknek is. Ahogy a méltán népszerű Belga együttes „szavalta”: mi választottuk őket, minket képviselnek.
Ha érdekel, mit írtam az MKP 2010-es vereségéről, ide kattintva elolvashatod.
2010-ben az MKP nagyon-nagyon rosszul kommunikálta a vereséget. Nyilván vasárnap reggeltől senki sem szeretett volna Berényi József lenni, de Berényi, elődjétől eltérően, kifejezetten jól kezelte a helyzetet.
És funkyou86 tegnap egy screenshottal hívta fel a figyelmünket arra, hogy mit is érnek a politikusblogok. Ezekről korábban itt írtam.
