461 napig kormányzott, vagy legalábbis keltette annak látszatát Szlovákia első női miniszterelnöke. Iveta Radičová kabinetjét sajátjai fektették két vállra, igazi abszurdisztáni történet ez: azok húzták ki a kártyájukat a szavazógépből, akik szóban a leghangosabban biztosították, mellette állnak, a virtuális vérpadra pedig saját pártvezetése hajszolta.
Azt nem mondhatnánk, hogy közel másfél éves sikertörténetnek lett hirtelen vége, hiszen az egyik pártelnök állítása ellenére sem négy, hanem hat csoportosulásból álló koalíció jószerivel megalakulása után kommunikációs bakival kezdett Jozef Mihál munkaügyi miniszter nem egyeztetett nyilatkozata miatt (emlékszik még rá valaki?), és szinte az indulását követő hónapokban kis híján bedőlt az egy éve tartó főügyészválasztási hercehurca kezdetén (aminek még most sincs vége, pedig egy hét évig regnáló, elvben pártfüggetlen főügyész legalább annyira fontos az országnak, mint egy kormánykoalíció). Nyilván helye van a „mit adott nekünk ez a kormány?” típusú mérlegvonásoknak, összegzéseknek is az ilyen helyzetben. A jelen, szerény terjedelmű írásban erre nem vállalkozunk, de annyit általánosságban elmondhatunk, választóik számos hibájukat elnézték, arra hivatkozva, hogy Radičová nem Fico.
Két hete ugyanezeken a hasábokon a stabilitási mechanizmusról írtunk. Akkor felvetettük a kérdést: a hatalom elvesztésétől/Fico visszatérésétől való félelem mindenek felett össze tudja-e tartani a kormánykoalíciót? A választ ma már tudjuk. De ért-e ez a Szabadság és Szolidaritásnak annyit, hogy hozzájáruljon a kormány bukásához, eltemetve a nagyon is szükséges reformokat, és elősegítve Robert Fico visszatérését? Mert a stabilitási mechanizmust el fogják fogadni a Smer szavazataival, ahogy valószínűleg első körben is elfogadták volna, ha Radičová – vélhetően az SDKÚ vezetésének nyomására – nem hoz rossz döntést a két szavazás összekapcsolásával, illetve ő és a koalíciós pártok kezdettől fogva nagyobb nyomást gyakorolnak a Smerre.
Esterházy Péter írta, még az előző Orbán-kormány idején terjedő „Merjünk nagyok lenni!” szlogenre reflektálva a következőket: „Merjünk nagyok lenni, szokták most mondani. Amire azonnal kieszelték az ellenajánlatot, hogy merjünk kicsik lenni. Az eszükbe se jut, hogy merjünk akkorák lenni, amekkorák vagyunk.” Nagy-kis ország – állítja az állami idegenforgalmi propaganda Szlovákiáról. Brüsszelből, Párizsból vagy Berlinből nézve inkább kicsi. S csak azért, mert a többi 16 állam már ratifikálta az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközt, még nem kell nekünk is, mint ahogy tehénszart sem kell ennünk – ahogy az ismert graffiti mondja –, csak mert tízmillió légy nem tévedhet. De Szlovákia – ezt még a legelvakultabb hazafiaknak is be kell látni – méreténél és világpolitikai súlyánál fogva nincs olyan helyzetben, hogy egyedül oldjon meg egy ilyen horderejű válsághelyzetet; és szembeforduljon az eurózóna tagállamaival, főként a lapokat osztó Németországgal és Franciaországgal. Ezért fog átmenni az EFSF, akkor is, ha Sulíkék nem akarják. Ezért kár volt bedobni a törölközőt. Az, hogy pénz híján már most várni kell bizonyos műtétekre, és hat héten belül összeomolhat az egészségügyi ellátórendszer kórházi része; vagy az, hogy a tanárok kénytelenek az utcára vonulni, mert lassan csupasz üleppel kell kiállniuk a katedrára; vagy éppen a növekvő munkanélküliség, ez mind-mind ok lehetne arra, hogy egy kormány szedje a sátorfáját, ha nem tudja megoldani. De olyasvalami, ami valószínűleg napokon belül megoldódik – „és az élet megy tovább”, ahogy Solymos László mondta –, nem indokolhatja, hogy egy értékelvű kormánykoalíció mondhatni önként távozzon a hatalomból, harc nélkül engedve át a terepet annak, akitől már tudjuk, mit várhatunk. Kár volt!
............................................
Ez a szöveg tegnap délután íródott, az azóta történtekre nem reflektál.
