Ezer szlovákot egy magyarért – olvashattuk egy transzparensen az egyik budapesti tüntetésen. Nem tudom, melyiken, az előző hétvége óta ugyanis egymást érik a demonstrációk a magyar fővárosban. Az üzenet legalább annyira minősíthetetlen, mint a halál a magyarokra felirat egy buszmegállóban, ahol az emberek inkább a menetrendet olvasnák. És mindez egy focimeccs miatt? Ugyan! Ezt nem a szlovák rendőrség indokolatlanul brutális fellépése nyomán bekövetkező további adok-kapok váltotta ki. Mostanra ért be a nacionalista kormánykoalíció gondos, aprólékos, tudatos kétéves nevelőmunkája.
A hétvégi meccsről már sokan sokat írtak. Ebben a lapban is, másutt is. Van, hogy egy téma elfárad, és az olvasó automatikusan lapoz, a néző a távkapcsoló után nyúl, a világhálón böngésző olvasó pedig inkább valami felnőtt tartalomra mutató linket részesít előnyben, hisz kinek van kedve ezredszer is elolvasni, hogy a szlovák államhatalom-atyácska patriarchális hatalmát méteres gumifalloszok lóbálásával hangsúlyozó fekete droidok (nem kommandósok, hanem rohamrendőrök – óriási különbség) jogtalanul vertek péppé békésen szurkoló focirajongókat. A mérkőzés egy szelep volt, az egész országból összeterelt rendőrcsürhe a Slovan-tábor hangos Üsd a magyart! buzdítása mellet engedte ki a gőzt. Robert Fico országlásának két és negyed éve alatt amellett, hogy Mikuláš Dzurinda nyolcéves kormányzásának minden vívmányát – nemcsak a magyarokra vonatkozókat – sikerült leépíteni, óriási feszültségek halmozódtak fel a társadalomban, azáltal, hogy az európaiként és demokratikusként leírható értékek háttérbe szorultak, s a kormányzati szintre emelet államnacionalizmus került a kirakatba. Ehhez adott volt minden, elég, ha végignézünk a legfőbb közjogi méltóságokon: van egy nemzetien gondolkodó elnökünk; a parlamentben a parttalan nacionalizmusnak teret engedő, mégis européer értelmiségire játszó házelnökünk; és egy miniszterelnökünk, aki – egyre inkább az lehet a higgadt szemlélő meggyőződése – nem(csak) azért akar túltenni Ján Slotán a torz nemzeti ideák hangsúlyozásában, hogy megszerezze a nemzeti vezér szavazóinak egy részét, hanem mert élvezi. S miként Shakespeare Julius Caesarjában a háború kutyáit oldják el, az avoni hattyúval legfeljebb tragikus mivolta miatt egy lapon említhető szlovák miniszterelnök a nacionalizmus kutyáit oldotta el. Vagy legalábbis nem tett szájkosarat rá(juk). Olykor ez is elegendő.
Amióta Robert Fico kormányra került, a nacionalisták zöld utat kaptak. Az, hogy Ján Slota ámokfutását minden közjogi méltóság ölbe tett kézzel nézte – lehet, hogy még szorítottak is neki, amikor nem látták –, s nem hogy nem ítélték el, hanem a legmagasabb szinten is kiálltak mellette – a nemzetien gondolkodó elnök szerint a nacionalista böfögés csak reakció a provokációra –, jelzésértékű volt a buszmegálló- és táblafirkálóknak. De ne varrjuk az egészet a žilinai bugris nyakába. A fejétől bűzlik a hal szólás Szlovákiára nézve különösen igaz. Slota kócosasszonyozik (de tetszőlegesen behelyettesíthető a negyedik választási időszak bármelyik általa tett kijelentése), mit tesz az elnök? Kiáll mellette. Szlovák helységnevek magyar könyvekben, nemzeti párti minisztertől, mit tesz az elnök? Kiáll mellette, azt mondja, nem történt törvénysértés. Magyar szurkolókat vernek a rendőrök, mit tesz az elnök? Kiáll a meccs szlovák mivoltát betegesen hangsúlyozó – „Szlovákiában, a szlovák ligában két szlovák csapat játszott” – belügyminiszter mellett, és elküldi a TV2 riporterét az anyjába azzal, hogy a kérdése nem jó, mert ott nem magyarok, hanem szurkolók voltak.
De ugyanez elmondható a magyar iskoláknak csak hosszú ideig tartó sajtónyomásra látszólag némi támogatást vető régiófejlesztési tárcáról, vagy éppen a magyar diákok könyveit szándékosan és boldog örömmel elcsesző oktatási tárcáról. Vagy éppen a magyarnyelv-ismeret hiányát immár büszkén arcunkba vágó vasúti pénztárosról; vagy arról az arrogáns könyvtárigazgatóról, aki képes csak szlovákul kommunikáló könyvtárosokat ültetni egy-egy részlegre. És ha a politikai közbeszédben 27 hónapja már csak ez a primitív, zsigeri, buta magyarellenesség tematizálódik, az óhatatlanul átkerül a közbeszédbe, közgondolkodásba is. Ez biztatást jelent azoknak, akik eddig a jobbára a monitor vélt anonimitása mögé bújva, főként fórumok – az utóbbi időben sajnos, a normálisnak nevezhető fórumok – topikjait szennyezték tele a meg nem gondolt gondolattal. De most már – látva, hogy ezt ennyire nyíltan lehet csinálni, sőt, a magyarok megveréséhez maga az állam nyújt segítő kezet és viperát – előmerészkedtek lyukaikból, és elkezdtek táblákat mázolni, buszmegállókat díszíteni. Halál a magyarokra! – üzente a Nemzeti Ellenállás, mely azért különösen veszélyes, mert a központ nélkül, sejtszerűen működik, nem pedig hierarchikus struktúrában. S ez az üzenet már nem vicc, még akkor sem, ha vélhetően pár fiatal meggondolatlanságáról, idiotizmusáról van is szó. Mert egyelőre még nem öltek meg senkit, de igény már lenne rá, ahogy azt a nyitracsehin kívül már egy pozsonyi és egy érsekújvári felirat is bizonyítja, ez utóbbi még a hunokat is gázkamrába küldené. (Így annak a maroknyi embernek, aki nem kis derültséget keltve Magyarországon és Romániában hunnak vallotta magát, azt ajánlanám, messziről kerülje el ezt az országot, mert valakinek itt a tudati struktúráiban még Hitleré a főhely.) Mi jön a halálos fenyegetőzés után? Minek kell történnie ahhoz, hogy valaki végre megálljt próbáljon parancsolni a felkorbácsolt, gyilkos indulatoknak? Megvárjuk, amíg tényleg meg is ölnek valakit?
A táblamázolást nemhogy kihasználni nem tudó, de még egy felesleges pofonba is beleszaladó Magyar Koalíció Pártjának elnökhelyettese, Berényi József Barack Obama amerikai elnökké választása kapcsán Martin Luther King-i magaslatokba emelkedve mondta el, hogy az amerikai polgárjogi aktivistához hasonlóan neki is van egy álma. Bízom benne, hogy ezek után Szlovákia köztársasági elnökévé is megválasztanának egy romát vagy egy magyart – mondta. És ez nem is reménytelen, hisz George Washington 1789-es megválasztásától csak 219 évnek kellett eltelni, hogy megdőljön WASP-Amerika mítosza: az elnök afroamerikai, az alelnök katolikus. Így tehát mi, szlovákiai magyarok is reménykedhetünk benne, hogy a 2212-es választásokon befuthat egy magyar jelölt is. Feltéve, hogy addig nem irtanak ki bennünket.
A hétvégi meccsről már sokan sokat írtak. Ebben a lapban is, másutt is. Van, hogy egy téma elfárad, és az olvasó automatikusan lapoz, a néző a távkapcsoló után nyúl, a világhálón böngésző olvasó pedig inkább valami felnőtt tartalomra mutató linket részesít előnyben, hisz kinek van kedve ezredszer is elolvasni, hogy a szlovák államhatalom-atyácska patriarchális hatalmát méteres gumifalloszok lóbálásával hangsúlyozó fekete droidok (nem kommandósok, hanem rohamrendőrök – óriási különbség) jogtalanul vertek péppé békésen szurkoló focirajongókat. A mérkőzés egy szelep volt, az egész országból összeterelt rendőrcsürhe a Slovan-tábor hangos Üsd a magyart! buzdítása mellet engedte ki a gőzt. Robert Fico országlásának két és negyed éve alatt amellett, hogy Mikuláš Dzurinda nyolcéves kormányzásának minden vívmányát – nemcsak a magyarokra vonatkozókat – sikerült leépíteni, óriási feszültségek halmozódtak fel a társadalomban, azáltal, hogy az európaiként és demokratikusként leírható értékek háttérbe szorultak, s a kormányzati szintre emelet államnacionalizmus került a kirakatba. Ehhez adott volt minden, elég, ha végignézünk a legfőbb közjogi méltóságokon: van egy nemzetien gondolkodó elnökünk; a parlamentben a parttalan nacionalizmusnak teret engedő, mégis européer értelmiségire játszó házelnökünk; és egy miniszterelnökünk, aki – egyre inkább az lehet a higgadt szemlélő meggyőződése – nem(csak) azért akar túltenni Ján Slotán a torz nemzeti ideák hangsúlyozásában, hogy megszerezze a nemzeti vezér szavazóinak egy részét, hanem mert élvezi. S miként Shakespeare Julius Caesarjában a háború kutyáit oldják el, az avoni hattyúval legfeljebb tragikus mivolta miatt egy lapon említhető szlovák miniszterelnök a nacionalizmus kutyáit oldotta el. Vagy legalábbis nem tett szájkosarat rá(juk). Olykor ez is elegendő.
Amióta Robert Fico kormányra került, a nacionalisták zöld utat kaptak. Az, hogy Ján Slota ámokfutását minden közjogi méltóság ölbe tett kézzel nézte – lehet, hogy még szorítottak is neki, amikor nem látták –, s nem hogy nem ítélték el, hanem a legmagasabb szinten is kiálltak mellette – a nemzetien gondolkodó elnök szerint a nacionalista böfögés csak reakció a provokációra –, jelzésértékű volt a buszmegálló- és táblafirkálóknak. De ne varrjuk az egészet a žilinai bugris nyakába. A fejétől bűzlik a hal szólás Szlovákiára nézve különösen igaz. Slota kócosasszonyozik (de tetszőlegesen behelyettesíthető a negyedik választási időszak bármelyik általa tett kijelentése), mit tesz az elnök? Kiáll mellette. Szlovák helységnevek magyar könyvekben, nemzeti párti minisztertől, mit tesz az elnök? Kiáll mellette, azt mondja, nem történt törvénysértés. Magyar szurkolókat vernek a rendőrök, mit tesz az elnök? Kiáll a meccs szlovák mivoltát betegesen hangsúlyozó – „Szlovákiában, a szlovák ligában két szlovák csapat játszott” – belügyminiszter mellett, és elküldi a TV2 riporterét az anyjába azzal, hogy a kérdése nem jó, mert ott nem magyarok, hanem szurkolók voltak.
De ugyanez elmondható a magyar iskoláknak csak hosszú ideig tartó sajtónyomásra látszólag némi támogatást vető régiófejlesztési tárcáról, vagy éppen a magyar diákok könyveit szándékosan és boldog örömmel elcsesző oktatási tárcáról. Vagy éppen a magyarnyelv-ismeret hiányát immár büszkén arcunkba vágó vasúti pénztárosról; vagy arról az arrogáns könyvtárigazgatóról, aki képes csak szlovákul kommunikáló könyvtárosokat ültetni egy-egy részlegre. És ha a politikai közbeszédben 27 hónapja már csak ez a primitív, zsigeri, buta magyarellenesség tematizálódik, az óhatatlanul átkerül a közbeszédbe, közgondolkodásba is. Ez biztatást jelent azoknak, akik eddig a jobbára a monitor vélt anonimitása mögé bújva, főként fórumok – az utóbbi időben sajnos, a normálisnak nevezhető fórumok – topikjait szennyezték tele a meg nem gondolt gondolattal. De most már – látva, hogy ezt ennyire nyíltan lehet csinálni, sőt, a magyarok megveréséhez maga az állam nyújt segítő kezet és viperát – előmerészkedtek lyukaikból, és elkezdtek táblákat mázolni, buszmegállókat díszíteni. Halál a magyarokra! – üzente a Nemzeti Ellenállás, mely azért különösen veszélyes, mert a központ nélkül, sejtszerűen működik, nem pedig hierarchikus struktúrában. S ez az üzenet már nem vicc, még akkor sem, ha vélhetően pár fiatal meggondolatlanságáról, idiotizmusáról van is szó. Mert egyelőre még nem öltek meg senkit, de igény már lenne rá, ahogy azt a nyitracsehin kívül már egy pozsonyi és egy érsekújvári felirat is bizonyítja, ez utóbbi még a hunokat is gázkamrába küldené. (Így annak a maroknyi embernek, aki nem kis derültséget keltve Magyarországon és Romániában hunnak vallotta magát, azt ajánlanám, messziről kerülje el ezt az országot, mert valakinek itt a tudati struktúráiban még Hitleré a főhely.) Mi jön a halálos fenyegetőzés után? Minek kell történnie ahhoz, hogy valaki végre megálljt próbáljon parancsolni a felkorbácsolt, gyilkos indulatoknak? Megvárjuk, amíg tényleg meg is ölnek valakit?
A táblamázolást nemhogy kihasználni nem tudó, de még egy felesleges pofonba is beleszaladó Magyar Koalíció Pártjának elnökhelyettese, Berényi József Barack Obama amerikai elnökké választása kapcsán Martin Luther King-i magaslatokba emelkedve mondta el, hogy az amerikai polgárjogi aktivistához hasonlóan neki is van egy álma. Bízom benne, hogy ezek után Szlovákia köztársasági elnökévé is megválasztanának egy romát vagy egy magyart – mondta. És ez nem is reménytelen, hisz George Washington 1789-es megválasztásától csak 219 évnek kellett eltelni, hogy megdőljön WASP-Amerika mítosza: az elnök afroamerikai, az alelnök katolikus. Így tehát mi, szlovákiai magyarok is reménykedhetünk benne, hogy a 2212-es választásokon befuthat egy magyar jelölt is. Feltéve, hogy addig nem irtanak ki bennünket.
