Fut a fazon. Hatalmas utazótáska verdesi oldalát. Hova rohan? – kérdezi T. Biztos a busz után, bár nem tartom valószínűnek – mondom én. És tényleg. A faszi rohan, mint ha az élete múlna rajta. „Várjon meg! Kérem, várjon meg!” – üvölti ziháló hangon, de a busz elérhetetlen távolságban van már előtte. Integet is. A busz féklámpái megvillannak. A fickó rákapcsol. Pedig csak azért lassított, mert a napokban a pályaudvarról kivezető utat feltörték, és odatettek egy bazi nagy acéllemezt. A busz kikanyarodik. Ez az a pont, ahol a nagy átlag feladja. A muksó nem. Tovább rohan. Talán abban bízik, hogy a pirosnál még elkaphatja. Egyszer csak artikulálatlan üvöltés hallatszik az autóbusz-pályaudvar betonkerítésén túl. Aztán még egy.
Szembe jön nekem a járdán. Átlag harmincas férfi. Őrjöngve zokog. A közvilágítás fényénél látni, hogy télikabátjára folynak a könnyei. Vajon mi ment el ezzel a busszal?