A romák kelet-szlovákiai fosztogatása / éhséglázadása (a nem kívánt törlendő) nyomán a sajtó felfedezte a romatelepeket. A televízió képernyőjén düledező viskók előtt dühös, hadonászó férfiakat és kopott, elhasznált asszonyokat láthattunk, mögöttük a februári hóban félmeztelenül futkározó rajkókkal. A szenzációnak vége, az operatőrök más eseményeket filmeznek, lassan a kirendelt katonákat is visszavonják, a telepeken semmi sem változott, az élet visszatért a normális(nak nehezen nevezhető) kerékvágásba. Dunaszerdahely környékén azonban akadt három elszánt fiatal kutató: Menyhárt József, Pintér Tibor és Zalka Lóránt, akik szenzációhajhászás helyett a lelkiismeretes aprómunkát választották, hogy behatóbban megismerkedjenek egy romatelep mindennapjaival. Történetével, nyelvével, hiedelemvilágával. A telepet Malomhelynek hívják, Dunaszerdahelytől nem messze, Nyékvárkony és Bős között fekszik, mégis olyan, mintha a világ végén lenne.
„Nem vagyok képzett romológus, és nem beszélem a malomhelyi cigány nyelvváltozatot. Ezért nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nyelvészeti vizsgálatunk tárgyát a telepen beszélt magyar nyelvváltozat fogja képezni, illetve az, hogy az itt élő romák mennyire tudnak szlovákul” – mondja Menyhárt József, a Gramma Nyelvi Iroda Munkatársa, aki a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen készül megvédeni doktori értekezését, melyet nyelvjárástanból írt. A nyelvhasználatot kérdőíves vizsgálatokkal próbálták felmérni. A másutt bevált módszer elé itt az élet azonban akadályokat gördített: „Ha egy tizenhat négyzetméteres térben az emberek száma megegyezik a négyzetméterek számával, ott nem lehet kérdőíves vizsgálatot készíteni.” Hangfelvételeket sem tudtak készíteni. Így kénytelenek voltak az adatközlőket Nyékvárkonyba vinni, hogy nyugodt körülmények tölthessék ki az adatlapot. Arra szerettek volna választ kapni, hogy az itt élők hogyan beszélik a magyart, az egyes nyelvjárási jelenségek hogyan jelennek meg az általuk beszélt nyelvi változatban, mi az, amit másképp mondanak, és milyen a szlovák nyelvi kompetenciájuk. Eddig kilenc adatközlővel sikerült kérdőíves vizsgálatot készíteni, a nyelvészeti kutatás tehát félidőben van. A kérdőíveken kívül szeretnének az identitástudatra és a nyelvhez való viszonyra fókuszáló mélyinterjúkat is felvenni, ez a feladat meglehetősen időigényes. A kutatás során gazdasági nehézségek is felmerültek: „Az egyik roma asszony azt mondta, hogy elvihetjük a három gyerekét a kérdőíves vizsgálatra, de fizessünk érte ezer koronát. Esélyünk sem volt elmagyarázni, hogy mi nyelvészeti kutatást végzünk, melynek keretében nincs lehetőségünk honoráriumot fizetni.” Így aztán a gyerekektől a bősi speciális iskolában vették fel az adatokat.
A gyermekek körében végzett vizsgálat eredményei rámutattak, az oktatási rendszerben újrateremtődnek a társadalmi egyenlőtlenségek. A családokon belül ugyanis a cigány nyelvet használják, ezért az iskolapadba kerülő gyermek nem ismeri az oktatás nyelvét, legyen az a magyar vagy a szlovák. Így az oktatás nyelvét bíró társaihoz képest óriási hátrányba kerül. Tanulmányait szinte biztos, hogy csak speciális iskolában tudja folytatni. Innen indulva pedig a legjobb esetben is legfeljebb egy szakmunkásképző iskolát tud elvégezni, de ez is ritkaság. Így a gettóból kivezető kapu bezárul, még mielőtt kinyílt volna.
