A hírlapíró és a halál

Dušan Čaplovič nem könnyű tárcát vett át elődjétől, Eugen Jurzycától, akire szintén nehéz tárcát hagyott elődje, Ján Mikolaj, akinek Martin Fronc/Szigeti László nem könnyű örökébe kellett lépnie. Kapkodás, nagy dérrel-dúrral beharangozott, majd félbehagyott reformok, a tanárbérek emelésének állandó lebegtetése, mely leggyakrabban csak megalázó mértékben valósult meg... Eltelt a kormány első száz napja, mindenki értékel. A kormány az előző kabinet örökségét megdöbbentőnek, saját munkáját sikersztorinak gondolja, az ellenzék ezzel ellentétesen vélekedik. A politikai marketing alapfogásai ezek, melyek tetszőlegesen behelyettesíthetők bármely káeurópai országba, 100 nappal a kormányváltás után. 

A dunahidasi kettős gyilkosság megrendelésével vádolt Karol Mello behozta a honi köztudatba Belize, e kedves kis közép-amerikai ország nevét. Előtte, gondolom, sokan nem gondoltak Belizére. E sorok írójának pl. annyi kapcsolata volt az országgal, hogy gyermekfejjel vagy fél évig bélyeget gyűjtött, és van pár bélyege innen is. Nem, sajnos, nem egy utazási poszt következik, melyben leleplezzük, hogy mégis jártunk ott, akit a tények érdekelnek, látogasson el ide vagy ide. Van azonban egy dolog, amit – újságíró kollégák! – eltanulhatnánk Belizétől.

A címben feltett kérdésre nem olyan könnyű megtalálni a választ. Azt, hogy ki az Egyesült Államok legkeresettebb bűnözője, sitty-sutty megtudhatjuk. Ha ugyanis ellátogatunk a Szövetségi Nyomozóiroda honlapjára, az arcunkba ordít a westernfilmekből ismert MOST WANTED panel, mindjárt a kapcsolati űrlap és a szervezet leírása után. Így könnyen megtudhatjuk, hogy az USA legkörözöttebb szökésben levő bűnözője egy Eric Justin Toth (csak nincsenek magyar gyökerei?) nevű volt magániskolai tanár, aki gyermekpornót állított elő. Aki feldobja őt, 100 ezer dollár üti a markát.

Ha Luis Bunuel filmrendező ma élne, valószínűleg másképp forgatná le az Andalúziai kutya című klasszikusát. Andalúziában ugyanis – legalábbis abban a részében, amelyet a turisták számára elérhetővé tesznek –, jószerivel alig vannak kutyák. Ami kevés akad, az is lépten-nyomon számára bizonyosan frusztráló, piros körben fehér alapon áthúzott ebet ábrázoló tiltótáblákba botlik. Hogyisne! Még összeszarnák a tengerpartot, ami a pénzt hozza, melyre most olyan nagy szüksége van az eresztékeiben recsegő hispán nemzetgazdaságnak.
Ittlétem idején ugyan nem kifejezetten kívántam ezzel a kérdéssel foglalkozni – bár ha nagyon akartam volna, megtehettem volna, hisz a világsajtó a tengerparti kioszkokban olyan mértékben áll rendelkezésre, hogy mellettük a pozsonyi főpályaudvar, repülőtér és autóbusz-állomás standjai, melyekkel a hazánkba lépő külföldi elsőként találkozik, elpirulnának –, de ha alulnézetből, a kisember prizmáján át szemléljük a dolgokat, az is módfelett érdekes tanulságokkal szolgálhat.

Ha nagyon akarnánk, elegendő példával tudnánk alátámasztani azt, hogy bizonyos bűnözési formák tekintetében Szlovákia bizony Magyarország mögött kullog. Ilyen például az egyenruhás bűnözés. A főtiszteké. Az óhazában már el is ítélték Szabó Jánost, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem volt rektorát, hivatali befolyással üzérkedés miatt. Nálunk csak most kezdődik a tánc. A gyanúsított Václav Krajník, a Rendőrakadámia rektora, aki ellen azért indult eljárás, mert kenőpénzért vett fel hallgatókat. Egyelőre még csak állítólag.

Ha az ember nap mint nap hírekkel dolgozik, az azért valamelyest érdessé teszi. A lelkét. Ha Szíriában, vagy éppen Srebrenicában a rezsim a tétlenséggel asszisztáló világ félretekintése mellet százakat mészárol le, vagy éppen kamion ütközik vonattal, és meghal harminc ember, az rettenetes, de nem állhatunk le zokogni felette, különben sosem lenne anyag a híradóba, nem készülne el a lap, nem frissülne a portál. Helyette beszámolunk róla. Hátha lesz valami.

A szerző nemrégiben ünnepelte a névnapját.