A hírlapíró és a halál

Hétfő hírínséges nap volt, ilyenkor mindennek örül az ember. Bár e sorok írója a felméréseket óvatos távolságtartással kezeli, egy gyenge napon ez is belefér. A felmérést minden szlovmagy hírportál közölte - látszik, hogy mindenkinek szar napja volt -, én az Új Szó Online-ról idézem.
Hogyaszongya: Az emberek az idei választások után bal-jobbos kormányt szeretnének. Ez derül ki a Polis Slovakia telefonos felméréséből, amely során március 13-16-a között 1280 embert kérdeztek meg.

Hát, már ez önmagában furcsa. Nagykoalícióra vágynának az emberek? Vagy WTF?

Azt a választ, hogy bal-jobbos kormányt szeretnének, a megkérdezettek 38 százaléka adta.

A felmérés további részéből azonban feltárul a magyarázat is. Azért alakult ki ez az eredmény, mert az emberek túlnyomó részének fingja sincs, mi az a jobboldal vagy baloldal. Aki nem hiszi, kérdezze meg a mellette ülő kollégáját: te Feri, foglald már össze nekem pár mondatban a politikai jobb- és baloldal közti különbséget. Vagy menjen le a hozzá legközelebb eső buszmegállóba, és ott vizsgálódjon.

A fejekben levő kuszaság egyébként a felmérésből is kitetszik.

A szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Pártot 8,5 százalék tartja jobboldalinak, és 8,7 baloldalinak. 5,8 százalék szerint a Smer jobboldali. A liberális SaS-t 15 százalék jobboldalinak tartja. A csont jobboldali SDKÚ a megkérdezettek 2,6 százaléka szerint baloldali.

Persze, mára már részben átjárhatóvá váltak a klasszikus jobb-bal határok, de az ilyen felmérésekre hagyatkozva azért ne rohanjunk jobb-bal kormányt alakítani.
 

Ivan Gasparovic lehetne jó elnök is. Két ciklusnál tovább akkor se lehetne államfő, ha elnöksége hozadékaként nukleáris arzenálunk az USA-éval vetekedne, aranytartalékunk pedig Svájcéval. Szóval neki voltaképpen mindegy. Viselkedhetne akár elnökként is, a Szlovák Köztársaság minden állampolgárának elnökeként. De ő csak egy kesztyűbáb Robert Fico bábszínházában. Nem azért nem írta alá a hazafias törvényt, mert hülyeség - ezt hangsúlyozta is -, hanem mert Fico arra kérte, vagy lehet, hogy utasította őt. Mert neki mindegy. Csak hoki, meg autóverseny, meg DJ-pult legyen.

Szürreális világ. Láttam az égő szárnyú angyalt, Christian „Flake” Lorenzt egy kádban elégni, éreztem az igen és a nem között fellángoló feszültséget, és örültem, hogy magasra szól a jegyem, mikor Till egy kb. másfél méteres gépfaszból ráélvezett az első 10 sorra. A gigantofallosz aztán - labanc precizitás - kigurult a színpadról, és eltűnt.

Későn kaptam észbe, így a Rammstein őszi, bécsi koncertjéről lemaradtam, ezért a március 16-i budapesti előadásra már decemberben megrendeltem a jegyeket. T.-vel - aki nem annyira lelkesedik ezért a műfajért - a Keleti felől sétáltunk a Papp László Sportaréna felé, ahol előző nap Republic volt. A két bandában csak annyi a közös, hogy mindkettő neve r betűvel kezdődik, ill. a Rammsteint egy időben a Republic Records adta ki, melynek azonban Cipőékhez semmi köze.

Mindenféle gyanús csoportok támadtak az aréna felé, klasszikus, szimatszatyros rockertől kezdve a meló után bőrszerkót öltő menedzserekig. A parkolókban sok volt a német autó, egy külföldi csoportot mi is útba igazítottunk. A csávó csak annyit kérdezett: Sportaréna? Az aréna előtt hatalmas tömeg volt, a beengedés viszonylag zökkenőmentes volt.

A szektorunkban egy apám korabeli ősz fószer is ült, de láttam kétgyermekes családot is, 6-8 éves forma gyerekekkel. Ez esetben a nevelési cél nem teljesen volt világos. A Rammstein előtt a Combichrist nevű zenekar zúzott. Tudtam, hogy a világon létezik ilyen formáció, de nem nagyon ismertem őket. A germános precizitással, 8 órakor kezdődött produkció után hajlamos vagyok azt gondolni, jó kis együttes is. Két dob, egy szinti, egy énekes. Az intenzív játék következtében a bal oldali dobos szerkója többször szétesett. A norvégok valamivel több mint félórás koncertet adtak. Élvezhető volt. Nem mondom, hogy rajongó leszek, és ezután járni fogok a koncertjeikre, de korrekt produkciót láthattunk.

Utána jött a műszak, elhordta a Combichrist cuccait, és fóliát terített a színpadra. Mivel  - természetesen - a Yt-on már megnéztem a berlini koncertet, tudtam, miért. A színpad "rammsteinosítása" alig 25 percet vett igénybe, 9 tájban kialudtak a fények, majd Paul Heiko Landers és Richard Zwen Kruspe Bernstein elkezdték szétverni a falat, Till Lindemann pedig úgy vágta ki. Fentről úgy tűnt, hogy a kivágott díszletelem lecsúszik, és lenyakaz pár rajongót az első sorokban.

Nos, korábban kifejtettük, számunkra a Liebe ist für alle da c. album promotálása nem tűnt elég érdekesnek, és leginkább Philosophus kolléga visszafogott értékelésével értek egyet, de hát mit csináljunk, rajongók vagyunk. A 24 nyolcadik évada is szarfos, mégis nézzük. A show azonban a gyengébb albumot is elvitte. Sőt, ha elégszer hallgatjuk, nem is tűnik olyan rossznak, mint elsőre, csak azt nem tudom, mi a szart csináltak ezen négy évig, mert annyira kihordottnak meg tűnik.

Szerintem kedden a budapesti tűzoltók kiemelt ügyeletet tartottak, és annyi benzin használódott el, amellyel én könnyedén megtenném a Komárom-Pozsony útvonalat. Nem jegyzeteltem, de ha emlékeim nem csalnak, a Liebe ist für alle da albumról ezek a dalok hangzottak el: Rammlied, B*******, Waidmanns Heil, Wiener Blut, Frühling in Paris, Ich tu dir weh, Pussy, Haifisch, azaz 8 a 11-ből.

A Parist az együtteshez nem illő takonynak tartottam, amelyről azt gondolom, hogy csak azért tették az albumra, hogy legyen rajta rádióbarát sláger, és hárommal több koncertet tudjanak a franciáknál kiárusítani, ahol egyébként nagyon szeretik őket (gondoljuk el ugyanezt magyar-szlovák viszonylatban…), de a színpadon nagyon jól működött, ahogy az általam szintén nem túlságosan kedvelt Wiener Blut is sokkal jobb, ha látod hozzá a gramofon tövében szerencsétlenül ülő énekest.

Van persze hiánylistám is. Az Asche zu Aschet, a Mein Herz brennt-et, a Muttert, a Reise, Reiset, az Amerikát, a Moskaut, az Ohne dichet is szívesen meghallgatta volna. De hát mindent nem lehet.

Természetesen elhangzottak olyan nagy slágerek, mint a Sonne, a Du hast, a Links 234, a Benzin a szokásos gyújtogatós koreográfiával, a felejthetetlen Feuer Frei (csak az alliteráció véget) az arcba épített lángszórókkal, és az Ich will is.

A bulit az Engel zárta.

Hát, mit mondjak, elmegyünk a következőre is, ami 100-200 kilométeres körön belül lesz a közeljövőben.

Másnap reggel a True the lens blog szerzőjével találkoztunk a Keleti pályaudvaron. Kérdezte, milyen volt, mert a Facebookon olvasott róla ilyent is, olyan is. Aki több régi számot várt, az lehet, hogy némi csalódottsággal távozott. Én nem. Ezek a negyvenes, pocakos germánok nagyon jól nyomják.

És akkor a végére egy kis komparatisztika: Ilyen volt:

ilyen lett:

Ha ő kezd bele hamarabb, akkor a Bugár Béla blogírásba fogott c. posztunkba került volna az is szócska. De Bugár beelőzött. (Egyelőre csak blogírásban, a többit majd majd meglátjuk június 13-án.) Nos, amikor megtudtuk, hogy Csáky Pál a Facebookon blogol, először arra készültünk, megdorgáljuk őt, mivel nem gondolt a közösségi portálon nem regisztrált MKP-szimpatizánsokra, érdeklődőkre. De a blogolást oldalon műveli, mely kívülről is elérhető.

Megnéztük, a párt honlapján van-e nyoma a pártvezető blogolásának. Az MKP-honlapon a címek továbbra sem kattinthatók, csak a folytatás-ra kattintva lehet továbbjutni,. Csáky egy asztali gépen és egy notebookon is blogol. (Azt azért meg kell hagyni, hogy az elnök jeles barátjának, OV-nak némileg jobb gépe van. )

Az első sokk itt ért bennünket: "A blogbejegyzés megtekinthető itt: www.csakypal.eu - itt természetesen a Facebookon regisztrált Olvasóknak lehetőségük nyílik saját megjegyzéseik beküldésére is." A mondatban az MKP honlapján a csakypal.eu kattintható. Azonban a klikk nem egy honlapra visz tova bennünket, ahogy várnánk, hanem Csáky Pál Facebook oldalára. Először azt hittem, rossz a link, mindenkivel előfordult már, hogy vmit rosszul linkelt be, na hát, istenem… Beírtam a böngészőbe, hogy csakypal.eu, de az is a Facebookra vitt. WTF? 

Csáky Pálnak eddig három bejegyzése van, mely azonban négy: az első posztot szlovákul is publikálta, ill. van egy magyar posztja a kampányról, és egy szlovák a hazafias törvényről. Az első, előszószerű bejegyzésben a céljait fekteti le. "Vallom, hogy a személyes kapcsolattartást nem lehet igazából semmivel helyettesíteni. Az elmúlt évtizedben kormánytagként átlagosan 5-6 ezer kilométert tettem meg havonta, hogy minél több összejövetelen, minél több rendezvényen részt vehessek, minél több emberrel találkozhassak. Az utóbbi három évben, amióta pártelnöki feladatokat is ellátok, ez a szám 7-8 ezer kilométerre nőtt havonta.
Érzem, látom, tapasztalom azonban, hogy a fizikai megjelenés lehetőségei sok szempontból korlátozottak. S bár nem vagyok nagy híve a virtuális világban való túlzott jelenlétnek, el kell ismernem, hogy egy bizonyos kapcsolattartási igény fölött, modern világunkban a virtuális kapcsolattartás is megkerülhetetlen."

A blog létrejöttét közösségi legitimációval támasztja alá: "Eleget teszek tehát a sokszor megfogalmazott kérésnek: indul a Csáky-blog. Előre is megköszönöm mindenkinek, aki megtisztel azzal, hogy írásaimat elolvassa majd, s azokhoz nyitott szívvel és lélekkel fog közeledni."

Csáky Pál író, és hamarabb volt író, mint politikus, így hajlamosak vagyunk elhinni neki, hogy tud írni. Egy íróval szemben az olvasó magasabb stilisztikai és helyesírási elvárásokat támaszt, mint egy "csak blogger"-rel, vagy csak politikussal szemben. Azonban kérdés, a napi politikusi munka mennyire fogja lehetővé tenni számára, hogy rendszeresen blogoljon (a ghostwritter dilemmát próbálom felvetni). Esetleg diktafonra mondja, az apparátus meg majd begépeli, mint Ferenc testvér esetében.

A második, és első valós bejegyzés a kampányról szól, a harmadik, és első szlovák nyelvű pedig a hazafias törvény álságosságára mutat rá.

Természetesen Csáky Pálnak is sok jó posztot kívánunk.

Ha bloggerszemmel nézünk a kezdeményezésre, meg kell ismételnünk egy Bugár esetében már elmondott mondatot, megváltoztatva a megváltoztatandókat: sokkal jobb lett volna, ha a Csáky-blogot valós blogkörnyzetebe teszik, mert ami itt, eddig van, az technikai szempontból semmi: szöveg egy képernyőn. Ajánlott olvasmány mondjuk a Blogvilág Mi kell a bloghoz c. posztja.
És ha már veszi a fáradságot a szlovák blogolásra, a sme.sk-n vagy az aktualne.sk-n sokkal több embert érne el.

Egyelőre 4-4 bejegyzése van Csákynak és Bugárnak is. Majd megversenyeztetjük a blogokat, és persze kíváncsian várjuk, hogy június 12. után is lesz-e Csáky-blog.
 

Választási év van, mindenki a voksokra hajt, így nem csoda, ha ki-ki kiszemelt magának egy-egy célcsoportot, lehetőleg jó nagyot, aki a vállán vinné őt a törvényhozásba. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom az őstermelők szekerén döcögne be, a Szlovák Nemzeti Párt a katonákkal masírozna be, vagy éppen a himnusz hangjain szárnyalna.

Mindkét választás jónak tűnik, ugyanis a kiszemelt célcsoport sok tagból áll, és mindenkinek van családja, szomszédja, rokonsága. Hisz melyik őstermelő ne adná voksát szívesen arra a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomra, mely az ÁFÁ-t a háztáji élelmiszerforgalmazás esetében 19-ről 6 százalékra csökkentette. Hogy emiatt az Európai Unió eljárást indíthat az ország ellen, nem érdekelte a beterjesztőket, és a törvényjavaslat megszavazóit. Az unió szerint ugyanis az azonos árukat azonos adókkal kell terhelni. A jogszabály valóságos adócsökkentési hullámot indíthat el: az őstermelők mintájára az autókat egy garázsban szerelő autószerelők, a nappalijukban könyvelő könyvelőnők, a pincéjükben reszelő fémmegmunkálók, vagy urambocsá’ a bájaikat otthonukban kínáló szerelmi szabadfoglalkozásúak is követelhetik a kisebb adót, mondván: ők is háztáji jelleggel tevékenykednek.

A katonákkal viszont lehettek volna elnézőbbek a honatyák. A nemzetiek azt javasolták, hogy a külföldön szolgálatot teljesítő katonák zsoldja ne legyen adóköteles. Ez közvetlenül 560 katonát érintett volna, a hivatásos állomány pedig megközelítőleg húszezres, de a sereg soraiban erős a szolidaritás, biztosan szimpatikusabbnak találtak volna egy olyan pártot, amelynek köszönhetően több pénzt vihetnek haza. Afganisztán jelenleg nincs a 10 legvonzóbb hely között, ahova az átlagpolgárok leginkább vágynának. Mert ott napirenden lőnek és robbantanak. Ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács; aki pedig bordélyban dolgozik, ne csodálkozzon, ha üzekedni akarnak vele. A bányászra is rászakadhat a bánya, a tanár pedig több mázsa krétaport fogyaszt el, mire eléri a nyugdíjkorhatárt, feltéve ha nem kap agyvérzést korábban a sok neveletlen gyerek miatt – mondhatnánk. A maga módján minden szakma veszélyes, még a levéltárosé is, ha rádől egy ősnyomtatványokat tartalmazó állvány, biztosan nem kel már fel. A katonák viszont primér módon kockáztatják az életüket, a saját, jól felfogott anyagi érdekeiken túl az őket kiküldő ország nevében és érdekében. Ha már családi nyaralásra nem küldik őket a külföldi missziók után, ahogy azt tőlünk nyugatabbra teszik, legalább ezt az említett adókedvezményt megadhatták volna nekik. Annál is inkább, mivel az 560 hadfi adója „csak” 1,66 millió eurót tesz ki. A hazafias törvény implementációja meg 1,21 millióba kerül, ugyan csak egyszer. Igaz, nem az államnak, hanem az iskolákat fenntartó önkormányzatoknak.

A hazafias törvény főként marketingszempontból volt fontos a nemzetieknek, hogy megüzenjék a hozzájuk hasonlatos szavazótáboruknak, az ország mintegy tizedének: most megint jól megmutattuk a magyaroknak. A bár gyalázatos, de fogatlan jogszabályt 77 képviselő támogató szavazatával sikerült elfogadtatni, de megvetésre méltó a tartózkodó vagy nem szavazó honatyák sunyi alibizmusa is. A jogszabályról kialakuló vitának az ideológiai mellett csakhamar anyagi vetülete is lett, a hazafiságnak ugyanis ára van, mintegy 32 ezer tanteremmel számolva 1,21 millió euró. Ján Mikolaj miniszter – a törvényt kidolgozó Szlovák Nemzeti Párt tagja – hallatlan arroganciával üzente meg az iskoláknak, a hazafiság árát saját maguknak kell kigazdálkodniuk. A törvény egyik beterjesztője, Rafael Rafaj pedig azt mondta, szerinte nem nagy összegről van szó. Ahhoz képest, hogy a hamarosan jobb létre szenderülő régiófejlesztési minisztériumban mennyibe került egy logó, valóban csekélység.

Hogy a botor jogszabály a honfiúi keblet kívánja szabályozni, s így értelmetlen, kifejtették már tanult kollégáim e hasábokon a hét során. Ha leszámítunk nyolc hetet a nyári, kettőt a téli, egyet a tavaszi szünetre, akkor egy gyermek 41 hetet tölt az iskolapadban. Így alapiskolásként 369, középiskolásként (ha négyéves képzésre jár) 164, azaz az érettségiig csak az iskolában 533 alkalommal fogja hallani a himnuszt. A honmentők ezzel éppen az ellenkező hatást érték el. Örvendetes látni a közösségi portálokon tapasztalható önszerveződést. A javarészt szlovák diákok himnuszhallgatást elutasító csoportot hoztak létre a Facebookon, ugyanit szerveződik egy tüntetés is, jövő szerdára, az elnöki palota elé. A két „himnuszellenes” csoportnak e kézirat leadásakor 18 ezer tagja volt. A törvény beterjesztőinek érdemes lenne beleolvasni a csoportok fórumain folytatott kommunikációba, hogy a „tanuló ifjúság”, akiknek hazafias nevelését olyannyira a szívükön viselik, mit is gondol a jogszabályról. A legszimpatikusabb megnyilvánulásnak mégis az egyik kereskedelmi televízió híradójában megszólaltatott ifjoncé tűnt, aki a riporter kérdésére vállat vonva csak annyit mondott: „Hisz, tudjuk, hogy szlovákok vagyunk, nem?”

A törvény ugyan a „bolondok napján” lép hatályba – ad analogiam bolond lyukból bolond szél fúj –, de idén ez egy csütörtöki nap, az első áprilisi tanítási hét a húsvét utáni. Feltámadással és kölniszaggal vegyes hazafiság. Kíváncsian várjuk!

Olvasom a Vitorlázás Magazin legutóbbi számában Bakos Tamás izgalmas, olvasmányos, a szerző mély hozzáértéséről és témaismeretéről árulkodó összefoglalóját a 33. Amerika Kupáról, melyet végül a BMWO nyert. A hazai sportsajtó kicsit alulreprezentálta a sporteseményt, igaz, nem hoki, és nem foci, a parasztnak meg az kell.

Befejezem az olvasást, és valahogy kedvtelenség vesz erőt rajtam. Aki még soha nem lovagolt, az azt hiszi, hogy az csak a lónak sport, ő csak ül a hátán. Aztán amikor az első lovardai óra után remegő lábakkal, a karámba kapaszkodva próbál az öltözőbe támolyogni, akkor rájön, hogy nem így van.

Aki csak a Balatonon vitorlázott, Gyula bá klipperében, akkor azt gondolhatja, hogy ülünk a hajótestben, visz a szél, oszt jó. Valójában a versenyvitorlázás olyan, mint a Formai-1, lassan a szélnek lesz benne a legkisebb szerepe. Érzékeltetésképp egy részlet arról, milyen technikák segítették győzelemre a csapatot.

A HUD (Head Up Display, azaz ‚fel a fejjel' kijelző): A kifejezés először a harci repülőknél tûnt fel. Azt jelenti, hogy nem kell az embernek elfordítania a fejét az akciótól, hogy a mûszereit lássa. Nézhet akármerre, a rendszerben szereplő adatokat ugyanis a sisakellenző (pilótáknál) vagy a napszemüveg (USA-17) belsejére vetítik. Korai képeken láthattuk, hogy a kormányosplatform mellett ült egy ember egy laptoppal, és ő szolgáltatta az adatokat Spithillnek. Ezt az embert, a laptopot és kábelezést váltották ki a HUD-dal. James Spithill napszemüvegéhez egy kis kábel vezetett a hátán lévő hátizsákból, amelyben egy kis számítógép és akkumulátor rejtőzött.  A kis számítógép wireless kapcsolatban állt a hajó központi gépével, és így Spithill rendelkezésére állt bármilyen adat. Ugyanúgy lapokat nézegethetett, mint mi a mûszereinken: Wind Page, Start Page, Wing Page, stb. Egy lapon például látta a rajtvonalat, és a hajó helyét a rajtvonalhoz képest. A lapokat nem ő lapozza, hanem a navigátor, ő csak jelezte, melyik lapot kéri a szeme elé…

(A szélmérő ára egyébként 145 900 dollár.)

Asszem, én továbbra is maradok Gyula bá klippere mellett.

Egyébként most hétvégén van a Boat Show Budapesten, aki arra jár, nézzen be.

Bugár Béla blogolásba kezdett, tudtam meg a Bumm mai címlapjáról. Ha arra vártak volna, hogy ezt a párt honlapjáról tudom meg, akkor örökké élnek. Ritkán látogatok párthonlapokat, mert a sajtósok általában elküldik, amiről akarják, hogy tudjak (nem én, lashee, hanem a sajtó úgy általában). Meg aztán, ha az ember nem célzottan keres valamit, akkor a párthonlapokon kevés érdekes dolog van. Nosza, meg is néztük az együttműködő politikus blogját.

Bugár Béla blogjához a főoldal jobb oldali vízszintes menüjéből jutunk el. Zavaró, hogy az interjúkkal egy helyre került, a műfaji különbségek okán. Ha rákattintunk a legördülőben, akkor a mostnarancssárga verzál blogok felirat alatt három bejegyzést találunk, melyeknél Bugár Béla van feltüntetve szerzőként.

Egy induló, jelenleg 3 bejegyzéssel bíró blog esetében tán' az előszóként is értelmezhető Blogírásba fogtam című cikk a legérdekesebb, ahol tisztába kerülhetünk  szerzői intencióval.

"Talán meglepődnek, amiért úgy döntöttem, blogot fogok írni. Bevallom, sokáig gondolkodtam, belefogjak-e, hiszen nem akartam amolyan „divatmajmoló” politikus látszatát kelteni, aki csak azért vezet internetes naplót, mert ez az divat. Kikértem munkatársaim, barátaim véleményét, akik szinte kivétel nélkül biztattak: vágjak bele."

Bélának azonban még MKP-elnök korában el kellett volna kezdeni blogot írni, mivel tőlünk nyugatabbra már akkor is minden releváns politikusnak volt blogja. A nála két évtizeddel öregebb John McCain a Kongresszus twitterkirálya, szóval 2010-ben arról értekezni, hogy a blogírás divatmajmolás-e, minimum anakronizmus.

"Mi a célom? Elsősorban az, hogy közvetlenebb módon, a sajtó kiiktatásával oszthassam meg Önökkel véleményemet aktuális közéleti témákkal kapcsolatban."

A cél legitim, a sajtó kiiktatása viszont szerencsétlen megfogalmazás.

"Ígérem, igyekszem rendszeresen időt szakítani ezekre a rövidebb-hosszabb bejegyzésekre. Nem garantálom, hogy naponta odaülök a számítógéphez, de több-kevesebb rendszerességgel igyekszem megosztani Önökkel gondolataimat politikáról, közéletről, aktuális kérdésekről."

Na, majd meglátjuk. A blogoldal rss-ére fel lehet iratkozni, így azok is értesülnek a frissülésről, akik nem akarják a Híd honlapját látogatni.

Ha viszont, teszem azt, hozzá szeretnék szólni a pártvezető blogjához, akkor azt nem tudom, hogyan tehetném. Vannak ott hozzászólások, vajon hogy kerültek oda? Mac OS X 10.6.2-t használok, a legújabb Firefoxszal és Safarival. A Hozzászólások azonban nem kattintható. Ha a kék, Bugár Béla blogja feliratra kattintok, az visszavisz a főoldalra. Ha itt kattintok a hozzászólásra, akkor ugyan megjelenik a hozzászólás, de a hozzászólási lehetőséget sehol sem kínálja fel. web design & development: brainsum, olvasom a láblécben. Csak Windowsra és IE-re van optimalizálva a honlap? Vagy az én gépem rossz? Mi lesz a macesekkel és a linuxosokkal?

A szlovák háztartások 61 százalékában van internet, így nem csoda, ha egyre több politikus próbálja ezen a csatornán is elérni a jónépet. A ha a szlovmagy politikusok közül aktív bloggert kellene mondanom - a helyi önkormányzati képviselőket nem számítva - Somogyi Szilárdot említhetném, alelnökként főként az SaS dolgairól blogol, a Paraméteren. Kívüle Nyomkeresőt említhetném a Körképről.

Az MKP-s vagy hídas képviselők azonban nem tolonganak a blogoszférában. Sárközy Klára próbálkozott az aktualne.sk-n blogolással, de "gyenge kezdés után erősen visszaesett" (Copyright Konczer tanár úr).

E sorok írója vette a fáradságot, és beütötte a gugliba az "x y blogja" kifejezést a 20 magyar képviselő esetében. Szigeti János esetében majd' megállt az ütő bennem, de aztán kiderült, hogy az egy pécsi Szigeti. Juhász György blogjára is kidob vmit, de az se a mi Juhászunk.

Szóval ezeknek az MKP-s/hídas jóembereknek nem nagyon van blogjuk. Még nem jöttek rá az ízére. Persze, nem tudjuk, a 61 százalékos internetpenetráció hogyan oszlik meg.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a szlovmagyok többsége még nem nagyon olvas blogokat. (Honnan veszed, köcsög? - teheti fel a kérdést bármelyik kedves olvasóm. A szlovmagy bloggerek általam ismert látogatottsági adatai alapján mondom ezt.) De az internet penetrációja a jövőben valószínűleg emelkedni fog. S bár a 60 éves keresztanyámat valószínűleg ez sem fogja blogolvasásra sarkallni, megmarad a recept.lap.hu-nál, de potenciálisan a meszidzs több emberhez eljuthat. Így a 2014-es választások esetén már sokkal nagyobb szerepe lesz a blogoknak. (Meg a Tublr-nek, Twitternek, meg amik akkor lesznek. A Facebookon már idén is próbálkoznak a pártok. Ez majd egy másik poszt témája lehet.) Politikuskáim, kapjátok össze magatokat.

A legnagyobb polbloggeri bukást Robert Fico kormányfő produkálta. No comment, elég kattintani. Pedig neki egy egész sajtóosztály áll a rendelkezésére.

A politikusok persze ritkán írják saját maguk a saját blogjukat. Nem szégyen ez, hisz a beszédeiket is csak a legritkább esetben írják maguk. S ha így van, akkor azon meg átmegy az apparátus kommunikációs gépezete - már akinek van, persze. Szóval esetükben ez nem kiált megvetésért, sőt, a világ boldogabb tájain egy szakma is alakult erre. Tükörfordításban szellemíróknak nevezik őket, nekünk azonban van egy sokkal szebb magyar szavunk.

És akkor a széles kitérő után befejezésként kanyarodjunk vissza Bugár Béla blogjához. Egy politikus blogja az olvasó számára sosem lesz olyan érdekes, mint a japáncsaj, a varánusz, a vastagbőr, az appleblog, a katpol vagy a comment, mert tudja, hogy a szerző politikus. Amikor arról ír, hogy a kertjét kapálja, ez jelzés, hogy a az agrártémák iránt is van vonzalma; amikor azt írja, hogy beteg a gyereke, azzal szánalmat akar kelteni; amikor képernyőre veti, hogy evezni volt a barátaival, azzal azt akarja kifejezésre juttatni, hogy ő nem jachtos geci, hanem olyan ember, mint a többi a csónakházban. Egy pártlapra felhelyezett blognak az ember hajlamos kevésbé hinni. Sokkal jobb lett volna, ha a Bugár-blogot egy civilebb környezetbe teszik, ahol rendes blogkörnyezet kialakítására van lehetőség, mert ami itt, eddig van, az technikai szempontból semmi: szöveg egy képernyőn. A fejlesztőknek érdemes lenne megnézni, mit kínál mondjuk a blog.hu belülről. Vagy egyenesen átvinni a blogot. Három, mérsékelten érdekes bejegyzés esetén még nem kell attól tartani, hogy a migráció miatt elpártolnak az olvasótömegek.

Bugár Bélának pedig sok jó posztot kívánunk. Remélem, a választások után a blog nem jár úgy, mint a radicova.sk az elnökválasztást követően...

Boldogok a sajtkészítők - tudjuk meg a Brian életéből. Szlovákiában a zászlókészítők boldogok, ugyanis a 47 000 tanterem van az országban (via Pravda), s mindbe kell egy állami zászló. S miként a Brianből megtudjuk, hogy nem csak a sajtkészítők boldogok, "Nyilván nem szó szerint kell érteni, ugyanúgy vonatkozik bármely tejipari termék készítőire", boldogok a himnuszkészítők, az Alkotmánypreambulum-készítők, és a címerkészítők is. A J&T által éppen most felzabált Pravda becslése szerint a "hazafias csomag" negyven eurót kóstál, így a közoktatási rendszer nemzetiesítése 1 880 000 euróba kerül. A törvény - jelenleg elérhető, tehát nem módosított - verziója viszont nem határozza meg pontosan a kihelyezendő zászló, címer, himnusz, preambulum méretét, küllemét. Lehet, hogy ez majd a végrehajtó rendelkezésben fog foglaltatni. Mindenesetre ha én iskolaigazgató lennék, akkor

a, megkérném Gizikét, a titkárnőt, hogy a régi, az iroda sarkában letakarva árválkodó Consul írógépen ugyan írja már le a himnuszt és a preambulumot, így a nyomtatási költséget is megspórolnák, kvázi, a papírköltségből kihoznák

b, megkérném az osztályelsőket, hogy a füzetükből tépjenek ki egy lapot, és arra írják le a himnuszt és a preambulumot. Így papírköltség sincs.

Aztán műhelymunka órán - persze, ha van még ilyen, mi még munkára nevelés címszó alatt tanultuk, utólag is üdvözlöm Paulisz tanító bácsit, ha olvas -  a fiúk csinálnának neki fasza keretet a meglevő anyagból.

Címert lehet gyártani rajzórán. Egyedül ez a zászló a problematikus. Azt meg nagymamák kalákában megvarrhatnánk használt ruhákból. A modern anyukák már nem tudnak varrni. Így a költségeket alaposan le lehetne faragni.

Mindenesetre Ján Mikolaj oktatási miniszter - történetes abból a pártból, amely ezt az egész faszságot kitalálta - ma megüzente az iskoláknak: gazdálkodják ki a költségeket, mert a minisztériumtól egy vasat nem kapnak erre. Azt, hogy van-e himnusz hétfőnként, meg van-e zászlóhimnuszcímerpreambulum az osztályokban, a tanfelügyelet fogja ellenőrizni. Ami érdekes, ha nincs himnusz, nincs büntetés. Egyelőre legalábbis a törvényben nem áll, hogy pedellussá fokoznák le a direktort, ha nem a Nad Tatrou sa… dallamával stratolja a hetet. "Ez az adott iskola és igazgató névjegye, a szülők, a tanulók, az állam törvényei iránti névjegye" - mondta Ján Slopa mester pincsikutyája és íródeákja, Rafael Rafaj jógi. Nos, Rafaj úr, azt hiszem, minden magyar szülő szívesen venne egy ilyen névjegyet.

Persze, a konteo blog olvasói könnyen gondolhatják, hogy az egész hazafias törvény csak a magán- és egyházi iskolák gonosz lobbijának a műve. A törvény ugyanis csak az állami iskolákra érvényes. Ha tehát ön nem akar gyermekének Nad Tatrou sá-t minden hétfőn, akkor vegye ki az államiból, és helyezze el a legközelebbi egyházi vagy magániskolába. Ez utóbbi esetben fizesse a tandíjat is. Az Alkotmány által garantált ingyenes közoktatás ugyanis áprilistól akciós ajánlatban, csak himnusszal kapható. Na de mit garantál nekünk egy olyan Alkotmány, amely úgy kezdődik: Mi, a szlovák nemzet… (Egyébként nagyon hasznos olvasmány, és nem is hosszú.)

A törvényben az is benn áll, hogy az iskolákba be kell vezetni a hazafias nevelést. Ejnye, Mikolaj úr, hát hogyhogy nem vezette be eddig, hosz már négy éve maga a miniszter. Most vagyon az oktatási reform kellős közepén. Mit akarnak, újra felülírni az egészet?

A hazafyas törvény miatt nem kell beszarni, senkit nem fognak 5000 euróra megvágni (mint a nyelvtörvény esetében), ha nem dalolja a himnusz elég hangosan. Nem is a következmények az undorítóak, hanem az elv, ahogy a bílá-modrá-červenát ránk oktrojálják. Ettől a magyar kisgyerek csak még jobban fogja utálni a szlovákokat. Kinek jó ez?

Persze, feltehetjük a kérdést, miért ne lehetne egy szlovákiai magyar hazafi. Miért  ne dagadhatna keble honfiúi érzelmektől, ha  e kis országra tekint a térképen? Azért, mert ez a kis ország, meg elődje, a sokkal nagyobb 1918-as megalakulása óta sosem tett semmit azért, hogy ez így legyen. Persze, ettől én még kiválóan érzem magam a bőrömben, és biztos vagyok benne, hogy a még meglevő (hajaj, jövőre népszámlálás, lesz itt sírás-rívás fogcsikorgatás) szlovákiai magyar kisebbség nem úgy kel fel, hogy a kisebbségi lét keserű kenyerét reggel sós könnyeivel áztatja meg, majd megreggelizik belőle. Nem ismerek embert, aki bánatos orcával járna az utcán a kissé még híves koratavaszban amiatt, hogy ez az ország nem szereti őt. De attól ez még így van.

Ráadásul ilyen pszeudotémákkal foglalkozik a sajtó és a blogoszféra, miközben az Alkotmány úgy kezdődik, hogy "Mi, a szlovák nemzet"; romokban az igazságszolgáltatás, évekig húzódnak a perek, és a bírók perlik az államot; február végéig  780,3 millió euró hiány keletkezett a költségvetésben; még mindig nem tudjuk, ki áll az Interblue Group mögött, és hogy hol a pénz; Fico nem válaszol az újságíróknak; a kormány liebling cége napilapot vesz stb.

(A Sme blogjai a hazafias törvényről.)

------------------------------
Az élet úgy hozta, hogy ez A hírlapíró és a halál blog ezredik bejegyzése. (A blog.hu számlálója többet mutat, de ez azért van, mert az importálás során pár fájl megduplázódott.)