A rendőrségnek az a jó, ha a politikusok minél kevesebbet foglalkoznak velük. Sőt, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is foglalkoznának, de hát néha valamennyit muszáj. Kezdetnek mondjuk az is elég lenne, ha az országos rendőrfőkapitány és nyomában a megyei rendőrfőkapitányok cseréje nem esne egybe a parlamenti választásokkal, ahogy ez jelenleg Szlovákiában – és részben a közép-európai térség országaiban – történik, sőt, a káderek rotációjának csúfolt fejhullás olykor, teljesen érthetetlen és értelmetlen módon, járási szintig is lemegy. Ezzel a mindenkori hatalom azt sugallja, hogy az országos rendőrfőkapitányi tisztség is politikai funkció. Mint ahogy a jelen konstellációban az is. Ez ellene mond a rendőrségi törvényben vázolt független rendőrség ideájának, melynek talán még nem is volt módja megvalósulni a rendszerváltás óta eltelt, történelmi léptékkel mérve sóhajtásnyi időszakban. Nyugat-Európában a főrendőrök cseréi jellemzően nem a választási ciklusokkal járnak kéz a kézben, hanem az illető alkalmasságával. Az Egyesült Államok belbiztonsági struktúrája nem hasonlítható össze a szlovákkal, de a nagyobb állami ügynökségek vezetői ott sem (mindig) az elnökválasztással változnak.
Aggasztó, hogy a jelenlegi hatalom a választási időszak végnapjaiban, fél évvel az új választások előtt vette elő a rendőrségi törvény módosítását. Ha végigtekintünk Robert Fico második kormányának törvényalkotó munkáján, bizony, nem egy jogszabályt tudnánk említeni, amelynek terhére előbbre sorolhatták volna annak kérdését, hogy legyen megválasztva a rendőrség felső vezetése. Robert Kaliňák belügyminiszter javaslata értelmében az országos rendőrfőkapitányt, annak két helyettesét, valamint a rendőrség belső ellenőrzésének igazgatóját, a jelenlegi, egyenes ági belügyminiszteri kinevezéssel szemben, egy öttagú bizottság választaná ki. Ennek tagjait a belügyminiszter nevezné ki és hívná vissza.
A „változás” ebben a formában tipikusan smeres látszatintézkedés, az nagyon jól megy ennek a kormánynak. Ha a miniszter közvetlenül kreálja a bizottságot, az majdnem olyan, mint ha maga választaná a rendőri vezetést. Gál Gábor, a Híd parlamenti képviselője ezzel szemben azt indítványozza, egy parlamenti bizottság válassza meg a rendőri vezetőket. Ez kétségkívül átláthatóbbá tenné a kiválasztás egész folyamatát, és egy parlamenti bizottság nagyobb jogosítványokkal bírhatna, mint egy minisztériumi. Bár a minisztériumi bizottság sem eredendően rossz elképzelés, feltéve, ha tagjai a teljes politikai palettát és szakmai szervezeteket reprezentálva kerülnének ki. A parlamenti választások kapujában félő, olyan törvénymódosítás születhet, amely elsősorban a jelenlegi hatalomnak kedvez. Ezzel szemben az állampolgárok érdeke az lenne, ha az elvben mindenkit szolgáló rendőrség vezetését nem csak egy szűk csoport, hanem mindenki magáénak érezhetné.
