Ezzel a poszttal leheletnyi időre kiszakadunk a honi (beleértve a szlovákot is) blogoszférában utóbbi időben egyeduralkodóvá vált zoológiai, újabban botanikai diskurzusból, és határsértünk a kulturális térbe. Krúdy Gyulával először komolyabban Széles Klára tanárnő A tiszta nő és a bukott nő alakja a századforduló irodalmában c. kurzusán találkoztam, az egyetemi tanulmányaimnak otthont adó dél-magyarországi nagyváros legendás körúti antikváriumában pedig akkori gazdasági viszonyaimhoz képest egy valag pénzért sikerült a Somogyi Könyvtárból rendre ellopott Szinbád kötetet, és persze még sok minden mást is megvásárolni. Ennek a blognak hivatalból kötelessége ellátogatni egy Gyulánkról szóló színdarabra. Erre legutóbb tizenegy napja volt lehetőségünk.
Január 19-én először jártunk a Pinceszínházban, ahol Fráter Zoltán: Hát hogy szeret maga engem? című levéldrámátját adták elő, melyet a színház tavaly szeptembertől tart műsoron.
A Pinceszínház zsebkendőnyi tér, hátul a műszak mintha egy bárpult mögött ülne, a nézők mozgatható székeken foglalnak helyet, egy sorban kilencen, ami pedig elöl van, szinte csak jóindulattal nevezhető színpadnak, talán egy stand up előadáshoz elegendő tér. Lisztopád Krisztina (micsoda beszélő név, gyönyörű, emléxem, anno az elektronikus tanrend felelősét Login Adriennek hívták...) elsőre talán piszkosfehérnek tűnő, olykor vetítővászonként is funkcionáló, az előadás közben a megvilágításnak köszönhetően színét változtató díszletét középen ajtó bontja meg, mintha egy gyorsvonat kupéja lenne, jobbra elöl univerzális funkciójú láda, az ablakokon redőnyök.
Ebben a minigarzonnyi térben bomlana ki a selfbranding könyvek nélkül is még életében mítosszá váló író buja szerelmi élete? (Bár erről Fried István azt írja, a recepció azért csúszott félre, mert az irodalmi figurákból próbáltak visszakövetkeztetni a valós személyekre, ill. az előbbieket azonosították az utóbbiakkal.) Szkpetikusan várjuk, hogy felgördüljön a függöny. Izé, ez csak ilyen metafora, függöny természetesen nincs.
Szikszai Rémusz Krúdyja nem törekszik a korhűségre, ahogy az egész darab sem. Nincs huncutkás, rosszfiús, szívtiprós bajuszka, a ruhatár és a kellékek inkább vmiféle retro partyt idéznek, semmint a boldog békeidőket, leszámítva tán a sétapálcát. Az előadás készítői nem egy újabb emlékművet szerettek volna emelni az utcát, szobrot, emléktáblát, díszkiadást, érettségi tételt stb. kapott, megrengethetetlen kanonikus pozíciójú szerzőnek. Nem erőltették az ikonnak kijáró tiszteletteljes közelítést, hanem néhány ironikus túlzással, modern szöveggel dinamikus történettel dolgoztak.
Szikszai könnyed játékossággal, csábítóan viszi színpadra az anyát és lányát egyaránt (ki)használó amorózót.
Bozó Andrea Rezsánja Tankcsapda-koncertnyi füsttel érkezik a színpadra, egyből hazavágva az asztmás nézőket. A szállodatulajdonos oldalán unatkozó, erotikát sugárzó budai szépasszonyban a végzet asszonya mellett ott lakik a szigorú anya is. Így női minősége (ajánlom ezt a sort Németh Zoltánnak) kétszeresen – szeretőként és anyaként – is csapást szenved, amikor vágyának tárgya lányával, Zsuzsival (az Eke Angéla által alakított bájos naivával) adja össze magát. Vagy inkább a lány vele.
A végét nem áruljuk el, de ahogy egy nyugdíjas Petőfivel sem tudott volna mit kezdeni a kulturális köztudat, nyilván Krúdytól sem azt várjuk, hogy a kisdedóvóból hordja haza délutánonként gyermekét a Margit-szigeti szállodába...
Tipikusan Látni kell! kategóriás darab. A jegyekre a Ráday utcai Vörös Postakocsi étteremben 20% kedvezmény jár.
A képeket innen loptuk.
